Volt a nővéremnek egy tanára, aki néha megkopogtatta a fejét az ujjával, hogy vajon talál-e ott valamit, ami jó alapanyag lehet a fizikához. Most velem is ezt játssza az Isten. Elküldött a világ végére, kiszakított mindenből, lassan elzár mindent, de én még mindig nem értem. Ezért csakúgy, mint karácsonykor, most is megajándékozott egy vírussal, hogy fókuszáljak már a lényegre, zárjak már ki mindent, és vegyem észre a mindennapjaimban a húsvétot. Átgondoltam az életem, átgondoltam a folyamatot, és most tisztán látom életem minden megélt feltámadástörténetét, amiken eddig átrobogtam, mert nem úgy történt, ahogy elképzeltem.
Nagypéntek – tragédia. Mikor megtörténik a lehetetlen. Fel nem foghatom, hogy mit érezhettek, akik ott álltak és látták. “Én otthagytam a családomat, az életemet, feladtam mindent és beleadtam mindent ebbe az egészbe, és akkor van képe meghalni? Tényleg ennyi volt? Semmi váratlan fordulat, hogy akkor most leszáll és jól odamondhatjuk nekik? Hát nem hiszem el, hogy minden hazugság volt! Hogy az Úr, a Mindenható, mindenek tervezője nem tudott kitalálni egy megfelelőbb megoldást. Nem akarom elfogadni a tényt, hogy tényleg ennyi volt.”
Nemrég magamból kikelve üvöltöztem az Úrral egy katedrálisban. Én még mindig nem bírom elhinni hogy ilyeneket csinál. Mert folyamatosan vannak az életemben előhalálok, nagypéntekek, mikor ez a monológ szóról szóra elhangzik. Csak továbbra sem hiszek a feltámadásban, mikor valós dolgokról van szó. Mintha a csoda csak a bibliai időkre vonatkozna, és lejárt volna a szavatossága.
Szombat – kiábrándultság. Szerintem én fel sem keltem volna. “Mert miért? Tudatosult, hogy ez mind igaz volt, már nem bírok dühöngeni sem, már minden mindegy. Olyan kaliberű dolog tört meg bennem, amire én tényleg mindent felraktam. Ezek után értem én, hogy a dolgok haladnak tovább a medrükben, de most már nem igazán találok örömet bennük, és nem látom értelmét, hogy én erőltessem meg magam a pozitív látásért. Én eddig is megerőltettem magam, s ő úgyis meghalt. Én meg maradtam, és nem akarok már maradni sem, meg elmenni sem, mert félő, hogy ott lennék majd, ahol Ő van, de már az sem kell. Kiábrándultam. Mindenből.”
Mintha az Úr iránt érzett “bizalmadat” inkább csupán az az egy mondat jellemezné, hogy: “Jóvanna’, tudod mit, csinálj, amit akarsz, nem érdekel.”
Vasárnap – eufória. És akkor megtörténik a csoda! “Mégsem volt hazugság, mégis itt van. De én nem így képzeltem, ezért inkább nem is akarom elhinni. Nem akarom szégyellni magam a hitetlenségem és dühkitöréseim miatt, mintha én reagáltam volna rosszul. Hát legyünk már objektívek, lehetett volna ezt jobban is! Mégiscsak igazam volt. De aztán odajön, átölel, megrészegülök. Nem érdekel már, hogy mit hogyan tervezett. Nem érdekel, hogy másképp képzeltem, hogy én nem ilyen feltámadásra számítottam. Csak az számít, hogy itt van újra Velem, és én átadom magam az eufóriának. Töltsön be ma az érzelem, hogy megtörtént a lehetetlen. Még számomra is váratlanul, pedig én hittem. Mintha azért is rendezte volna így, hogy még én is meglepődjek… Kezd lassan összeállni a kép. Eddig nem igazán fogtam fel, hogy ez személyesen értem is történt. Persze, vártam a nagy finálét, de nem úgy, mint akiért történik, hanem olyan nagyképűen, mint aki csak bennfentesként nézi. Bele sem gondoltam, hogy talán épp azért tragikus, hogy én is magaménak érezhessem az egész feltámadásfolyamatot.”
Mindig beleborzongok abba a felismerésbe, hogy aki áll, annak vigyáznia kell, hogy el ne essék. Hogy az, hogy nem személyválogató, hogy egyenlően állunk az Úr színe előtt, hogy kegyelemből kapunk mindent, az pont azt jelenti, hogy engem sem kerülnek el a tragédiák, én is éppoly mélyről kell megéljem a dolgokat, mert hiába kapálózok, úgyis csak a végén áll össze a kép. Hogy értem volt. Másképp. Sokkal nekem írottabban, sokkal nekem szólóbban, és épp ez a különleges figyelem kell ráébresszen, hogy nem vagyok különb. Olyan megismételhetetlen, egyszeri, drága kincs vagyok, mint bárki más. Elbűvölően paradox.
Hétfő – remény. Na ez az. Erről szól minden. Arról, hogy átmentünk az úton, mint egy egész életen, és miután elmúlt az eufória, el kell kezdenünk elölről mindent. Nem úgy, ahogy mi gondoltuk, hanem, ahogy Ő. Csak most van remény a felkeléshez. Hihetetlen mennyi mindennel képes megtölteni mindent ez a kis szó. Tényleg tünemény, tényleg csillan, tényleg játszadozik a kognitív tudatoddal, mert képes elhitetni veled bármit. S talán ezért is kulcsfontosságú elem a feltámadás históriájában. Mert benne van a hit. Magában hordozza annak tényét, hogy akkor is, ha nem úgy, ahogy te szeretnéd, nem úgy, ahogyan te egyáltalán lehetségesnek látod, de megtörténik a csoda. És ez az aprócska szó okot ad arra, hogy továbbmenj akkor is, amikor se értelmét, se kimenetelét nem látod, mert az egész életed ez a húsvéti három nap: a te csodád úgyis megtörténik.
S azt hiszem ebben látom válaszát egész keresztyénségem ajándékának is. Valóban itt végeztetett be a történet. Ez a földöntúli remény, megingathatatlan hit, ami ellent mond minden várakozásnak és logikus kimenetelnek: ez az, ami másnak nincs. Ezt nekem adta, annak, aki végre felfogtam a feltámadás személyre szabottságát.
Eddig sosem éreztem magamhoz közel ezt az ünnepet. Én mindig olyan karácsony-típus voltam. S most egyedül, a világ végén rá kellett döbbennem, hogy az én egész életem is feltámadástörténetek sorozata. Főnix-históriák, amikben ha tényleg elhiszem, hogy Jézus valóban leszállt a keresztről (nem csupán egy könyvben, hanem ma is bármikor megtenné), akkor azt is elhiszem, hogy én is bármikor újjá tudok éledni hamvaimból. Csak azt a hétfőt várjam meg. Mert az a lényeg. S az mindig eljön.
Az a hétfő maga a remény.
Sárközi Andrea
