Olvasmány:  Zsolt 55

Tanulmány: Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el. Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át. Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék? Messzire bujdosnék, a pusztában laknék. Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől. Zsolt 55,5-9

Eltűnni… Elrepülni a mából, megszűnni a gondok, fájdalmak, fáradozások számára… csak lenni láthatatlanul… Ismerős? Nekem nagyon. Ott fekszem az ágyon, a fejem lelógatom és nem akarok felkelni, látszani, lenni… Vannak dolgok, melyekhez kevés vagyok – és mégis szembe kell velük néznem. Ahogy bizonyára neked is. Mi az, ami úgy igazán kínoz? A kétely? Az, hogy kevésnek érzed magad – nem elégnek a mindennapokhoz, a szerelemhez, a családhoz, a munkához, a kihívásokhoz..? kínoznak a lelki békéden élősködő feladatok, a túlvállalásaid, a meg nem élt fájdalmaid, a meg nem oldott feszültségeid? Ott ülnek a nyakadon vádaskodó szemmel a rég kihunyt barátságok, kapcsolatok? Mi gyötör? Mi az, ami miatt és ami elől gyengébb pillanataidban bánatodban bolyongsz és sóhajtozol? Szembe tudsz-e ezzel/ezekkel nézni? Mert van egy rossz hírem: szárnyad valószínűleg nem fog nőni, eltűnni sem fogsz – marad a szembenézés, a megoldás, a felállás, a továbblépés… és mindehhez a legjobb eszköz az ima. Mikor imádkoztál úgy őszintén ezért az Úrhoz? Mikor merted megmutatni neki a hálálkodó, áldó, görcsösen örömködő arcod helyett azt a másikat? A kétségbeesettet, a rettegőt, a reszketőt? Tudom ez nehéz… sokkal könnyebb eltemetni, elfedni a valódi érzéseket, a félelmeket, hisz ha véletlenül feltör, hogyan állítod meg a lavináját? Hogyan nyered vissza jólfésült nyugalmadat? Nagyon is megértem, de van még egy rossz hírem: enélkül márpedig nem megy!
Ma nem kérek tőled semmit, ne rajzolj, ne írj, ne színezz: csak légy Isten előtt önmagad! Ne terelj, ne vetíts – csak mutasd meg azt a sebhelyet, ami néha – szigorúan magányos pillanataidban – még gennyesen folydogál. Ne szégyelld! Ülj a poros pusztában kicsit, kiálts az Úrhoz, úgy igazán, és engedd, hogy Ő segítsen rajtad!

Jaj hányszor éreztem már azt, hogy most olyan jó lenne eltűnni. Egy pillanat alatt madárrá változni, s mikor a kemény csont megadva magát szárnnyá alakul, suhogva csapni kettőt és elrepülni. Eltűnni a mából, a valóságból, a fájdalomból, a melankóliából, a felelősségből, a kellből. Elsuhanni a tükörtől, mely ronda és valós, nem akarom képet tár elém magamról, az aktuális életemről. Váltani. Eltűnni és valahol más lenni. Csábító, iszonyúan csábító megoldásnak tűnik – még ha lehetetlen is… csábítóbb és kellemesebb erről fantáziálni, mint a valós megoldás lehetőségeit számba venni. Mert az nehéz. Nehéz szembe nézni dolgokkal, nehéz változni, és nagyon nehéz ezért őszintén imádkozni. Gondolom feltűnt, hogy Dávid ebben az imádságában mennyire őszinte. Nem kegyeskedik, nem álgondoskodó – nagyon határozottan megmutatja, hogy benne most iszonyú nagy gyűlölet van. Megbántották, becsapták és ő most teljes szívéből haragszik, és azt várja el, hogy Isten megbüntesse az őt bántókat. Bevallom rácsodálkoztam erre, nem a gyűlölet miatt, hanem hogy mer ennyire őszinte lenni Istennel. Meri megmutatni Neki mindenféle megjátszás nélkül a lelke rossz, csúnya, mocskos oldalát is.

Én nem merem. Sokszor inkább nem imádkozom, mint hogy őszintén hangot adjak annak, ami bennem van: a fájdalomnak, a félelemnek, a kétségnek, a lázadásnak… Pedig valahol érzem, sőt tudom, hogy enélkül nem megy. És ezért veled ma én is megpróbálom: elkészítem a kávém és a hajnali fényekben – nem törődve azzal, hogy gyenge leszek, hogy kimondva felerősödnek a félelmek és rossz lesz nekem órákon át – őszinte leszek az Úrral. És hiszem, hogy idővel „megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen”.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .