22. nap – December 22.
Advent van. Ettől a már-már közhelyszerű kijelentéstől vibrál szinte minden. Mi keresztények Krisztus születésének megünneplésére készülünk több-kevesebb sikerrel, az igazi advent jellegéről beszélünk, áhítattal gyújtjuk meg a gyertyákat a koszorún – várunk Valakire. Mindenki más is vár – valamire. Erről hunyorognak titokzatosan az utcák színes fényei, ezt dörömbölik a kirakatokban pöffeszkedő tárgyak, ezt süvöltik a munka előtt és után vásárolni rohanó pénztárca-alakok. Mindenki a maga módján vár, és olyan jó lenne beleolvadni ebbe a tömegbe. Olyan jó lenne boldogan, könnyű szívvel pötyögni, hogy: mindjárt itt a karácsony, de jó! Azonban az én szívem most nehéz – szomorú Berlin miatt. Szomorú Köln miatt. Párizs és Ankara miatt. Te is tudnád folytatni a felsorolást…
Ebben a nagy várakozásban most arra kérlek, állj meg velem együtt kicsit, és könyörögj! Ne azért, mert az imádság megnyugtat. Ne azért, mert így látod helyesnek, mert ezt szoktad meg, vagy mert ezt látod a közösségedben. Ne azért, mert a hirtelen jött kétségbeesés és tehetetlenség közösségi hálójában Pray for… feliratú profilképeket látsz. Hanem azért, mert tudod, hiszed, hogy az imádságaidat meg is hallja Valaki, és Ő az erős – nem az ima és az összefogás önmagában. Miatta van remény.
Erről szól az a karácsony, amit olyan nagyon várunk.
