10. nap – December 10.
Visszaemlékszem, ahogy kicsi gyermekként valami leírhatatlan ragyogással közeledett felém karácsony. Vártam nagyon, mert akkor mindig békés napunk volt. Vártam, mert együtt voltunk és nekem sem kellett iskolába mennem. Vártam, mert valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan csodafényt gyújtott bennem mindig.
Már egy jó ideje nem otthon töltöm adventi heteimet. Ilyenkor a letűnt karácsonyok emléke elevenedik fel bennem. Különösen is az, amelyikben végre a szívembe is elérkezett advent örömteli üzenete: itt van Isten köztünk – méghozzá nem is tétlenül. Abban az adventben nehéz várakozásunk volt. Édesanyám előző két karácsony alkalmával nem tudott közöttünk lenni: szó szerint Isten kezében volt, ahogy abban a bizonyos decemberben is. Mégis más volt az az advent, mint az előző kettő, mert bizonyosan tudtam, hogy Ő ott van. Ennek ellenére féltem, s ebben a félelemben kapaszkodtam a megállapodásunkba, amit tanév elején kötöttünk Istennel. Igen… megállapodás. Nehéz útra hívott engem és tudtam, hogy ezen az úton szükségem van édesanyám szeretetére. Ezért kértem az elindulás bizonyosságához karácsonyi ajándékként anyukámat. Amikor azonban eljöttek az adventi napok riadtan szembesültem azzal, hogy ő ismét kórházban van. Először úgy éreztem minden összedől bennem. Isten visszavonta volna az elhívását? Meggondolta volna magát? Végül belekapaszkodtam a Végtelenbe, a Felségesbe, s Ő megajándékozott engem, minket. Megtanította nekem hogyan legyek kitartó a könyörgésben, és közben megajándékozott a meghallgatott imák örömével és az Ő hatalmas szeretetével, amit édesanyánkon keresztül tapasztalhattunk meg.
Azóta örök adventben élek minden nap Belé kapaszkodva. Őt várva. Benne bízva.
