8. nap – December 8.
Hideg volt. Meg köd. Áthatolhatatlan köd. A felém magasodó fenyők tűlevelein vastagon állt a dér. Szürkésfehérben izzott a decemberi éjjel. A lélegzet párafelhőként csapódott ki a légbe, a hideg levegő elárasztotta a tüdőmet. Mégis gyöngyözött a homlokom. Ostrom alatt álltam. Csúfságok, bűnök, gonoszságok, vágyak, rossz gondolatok, érzékek hada vonult fel ellenem. Démonok ocsmány serege, ördögök rút csapata támadott rám. Marcangoltak, téptek, nagyokat és mélyeket haraptak belőlem. Úgy gondoltam, hogy már nem maradt hús rajtam. Sírni se tudtam. Szólni se tudtam. Lélegezni is csak alig-alig. Szégyelltem, hogy áldozat lettem, pedig állnom kellene erősen. De fájtak a vérző sebek, bugyogtak a vérpatakok az ereimből.
Utolsó erőmmel az égre emeltem fejemet. Csillagot láttam. Messze lévőt, de fényeset. Nem hallottam magam, szó se jött ki a számból. De a csillag hatalmas csóvaként ereszkedett alá, úgy, hogy az éjszakai kormos sötétség egy szempillantás alatt tovatűnt. Hideg, de annál vakítóbb fény ragyogott be mindent. A gonosz sereg eliszkolt. A démonok elpusztultak. A félelmek eltűntek. A vérfolyam elapadt. A sebek elkezdtek begyógyulni. A könnyek felszáradtak… S a csillag fénye mindent betöltött, szívig hatolt az éles forróság, és lángot gyújtott.
Igen. Ez az adventem. A váratlanul érkező fény időszaka. A kegyelem csillaga. Igen, ez az én adventem.
