1. nap – December 1.
Jézus az ajtóban áll és zörget (Jel 3,20). Teljes valóságban jön, koldusként, léha, kicsapongó embergyerekként rongyos ruhában, segítséget kérve. Ő jön szembe veled mindenkiben, akivel találkozol. Amíg emberek vannak, Krisztus járni fogja a földet, mint a szomszédod, mint akin keresztül Isten megszólít téged, beszél hozzád és igénye van rád. Ez az adventi üzenet nagy komolysága és áldottsága. Krisztus az ajtóban áll; emberként él közöttünk. Be akarod zárni az ajtót, vagy inkább kinyitnád?
Furcsán érhet minket az, hogy ilyen közeliként látjuk Krisztust, de mindezt ő mondta és akik visszakoznak az adventi üzenet komoly realitásától, nem beszélhetnek arról sem, hogy Krisztus eljön a szívükbe.
Krisztus zörget. Még nincs karácsony, de ez még nem az utolsó, nagy advent, Krisztus utolsó eljövetele. Minden adventben, amit ünneplünk, megbúvik a vágyódás az utolsó adventre, amikor elhangzik az isteni szó: „Íme, mindent újjá teszek” (Jel 21,5)
Az advent ideje a várakozás ideje, de egész életünk advent, várakozás az utolsó adventre, arra az időre, amikor ég és föld is megújul.
Ünnepelhetjük és kell is ünnepelnünk a karácsonyt a körülöttünk lévő romok ellenére is… Gondolok rátok, ahogy most együtt ültök az asztalnál a gyerekekkel és az adventi díszekkel – ahogy a korábbi években velünk ültetek. Mindezt meg kell tennünk, még intenzívebben, mert nem tudjuk, meddig tehetjük még.
Levél Bonhoeffer szüleinek a tegeli fogolytáborból
1943.november 29.
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jel 3,20
