Keresztyén maximalizmus

Maximalizmus. Igazi divatfogalom. Én maximalista vagyok, nem nyugszom, míg el nem végzek jól egy feladatot. Fontos, hogy jól teljesítsek. Hogy a tanáraim, a főnökeim, a férjem/feleségem, anyám/apám, anyósom/apósom előtt maximumot nyújtsak, nekik megfeleljek. Ezért hajtok, keményen. Maximalista vagyok. Tudod milyen ez, meg kell mindig mindenkinek felelni.

Ja és keresztyén is vagyok. Igen, járok templomba, szolgálok, ha épp időm engedi – persze nehéz, mert maximalista vagyok.

istock_16960928_maximalizmus
Fotó: ridikul.hu

Őszinte leszek: nem sok keresztyén maximalistát ismerek, vagyis bocsánat: sok keresztyén maximalistát ismerek, de kevés olyat, aki az Isten dolgaiban ragaszkodna a maximumok döntögetéséhez. Számtalanszor kellett már szégyenkezve szembesülnöm a ténnyel, hogy míg hepciásan ügyelek arra, hogy minden, amit a kezemből kiadok, az megüssön egy minőségi szintet, addig a szolgálataimban hajlamos vagyok az utolsó pillanat terméseit összeszedni, és azzal megteríteni az asztalokat, remélve, hogy a hiányzó hal és kenyér még útközben odakerül a kosaramba.

Hát de igaz, ami igaz: Isten azért gondoskodik arról, hogy az Ő műve ne szenvedjen csorbát. Nem is kell annyira komolyan venni magamat, itt nem sok befolyásom lehet a dolgokra. Persze imádkozom, az kell, az fontos!

És persze ott van a tervezés kérdése. „Ember tervez, Isten végez”- hangzik a tanítás. Igazából fölösleges több megoldást, útvonalat gyártani, Isten vagy megáldja a dolgokat, vagy nem. Ennyi. Nem kell ezt túlbonyolítani.

De tényleg nem?

Tényleg jó az, ahogy csinálom, csináljuk? „Hittel magas hegyeket mozdíthatsz el”, de ez feljogosíthat arra, hogy a munkát, az emberi oldalt elhanyagoljam?

templomfelujitas-10

„Ők pedig így válaszoltak: »Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk.» Ő pedig ezt mondta: »Hozzátok ide nekem azokat!»” (Máté 14, 17-18).

Szeretem Jézus csodáit, csodatételeit. Nemcsak azért, mert jó olvasgatni, hogy milyen gondoskodó, hatalmas Istenünk van, hanem mert lenyűgöz az a kreativitás, ahogy Jézus az embereket szervesen bevonja a csoda folyamatába. Nem csak elszenvedik, megtörténik velük a felfoghatatlan, hanem cselekvő részei lesznek. Számít, hogy mit tesznek. „Menj haza!” „Állj fel!” „…vedd a te ágyadat…”. Ezek a kérések ráadásul határokat súrolnak. Jézus azt kéri, hogy tegyék meg a maximumot, amit az adott helyzetben tudnak. Szedjék össze MINDEN kenyerüket s MINDEN halukat, és adják oda Neki. Nem csak egyet, nem csak a maradékot, amivel épp nem tudnak mit kezdeni – hanem mindet. Nyújtsák a maximumot és aztán higgyenek abban, hogy Jézus csinál ezzel az emberi maximummal valami fantasztikusat.

Hát miért gondolom azt, hogy ma tőlem kevesebbet vár az Úr? Miért hiszem azt, hogy a tervezés világában, amikor egy esküvőre 5 féle variálható tervet készítünk, akkor egy keresztyén programnál elég, ha bőszen imádkozom, hogy ne essen másnap az eső. Elég, ha elhiszem, hogy eljönnek az emberek, mindenféle minőségi hírverés nélkül? Ha egy süti megsütése 2 órámba telik, akkor miért gondolom, hogy egy ifivázlatra, egy áhítatra 5 perc elég? Ha odafigyelek arra, hogy vendéglátáskor tökéletes legyen minden, akkor a diakóniában, a szolgálatban (szolgálgatásban), vagy csak az egyéni Istennel töltött időmben miért csapom össze a gondolatokat, dolgokat? Miért lökök Isten elé unalmas, letudó frázisokat, ahelyett, hogy tényleg időt töltenék vele?

És egy utolsó kérdés: vajon mindez nem szemtelenség-e Istennel szemben?

Papp Adrien

Facebook kommentek



Vélemények:

  1. ‘Bízok Istenben és ugyanakkor nem fogom fel a felelősségemet a dolgokban, élethelyzetekben. Szolgálok, de csak ímmel-ámmal – Isten látja a szándékom, majd áldást is ad… ‘ Ez most nagyon megfogott. Hozzáteszem, nagyon fontos, hogy különböző életállapotokban ez mást jelenthet. Még akár azt is, hogy a család foglalja le a legtöbb időt.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

pappadriPapp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.