A szeretet soha nem szűnik meg…

„Most olyan napok jönnek, amikor azokra emlékezünk, akik már nincsenek itt közöttünk, de akiknek az emléke még ma is szívünkben él. Csak a testük nincs velünk, de csukott szemünk mögött felvillan szelíd mosolyuk, és még itt lebeg körülöttünk néhány itt hagyott szavuk. Hiányuk csendje még ma is gyakran szívünkbe dobban, és az elmúló évek sem képesek arra, hogy elhalványítsák a lelkünkbe ívódott képüket. Emlékünk csillaga majd akkor is bennünk ragyog, ha porba hullnak mind az égi csillagok.” (www.facebook.com/Gyöngyvirágtól-lombhullásig)

culture-grief-and-mourning

 

Számomra mindig is nagy talány volt a halottak napját körülövező hangulat. Van benne valami szomorkásan szép, édes-keserű, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Mindenki úgy éli át ezt az időszakot, ahogyan tudja. Valaki a maga kis kialakult rítusaival, mások meg dacosan, ellenállva minden földi haszontalanságnak.

Én most nem indítok hivalkodó propagandát a keresztyénséggel ütköző felfogásokkal szemben. Aki ismer, az úgyis tudja, mit gondolok ezekről. Nem „nyilazom le” azokat, akik halloween-es játékot csinálnak a halálból, vagy pénzhegyeket költenek a sírok díszítésére.

Most nem akarok tanítani arról, hogy mit miért ne…

A gyász szent dolog a számomra. Elveszíteni valakit, aki beleégett a lelkünkbe, nagyon személyes fájdalom, és ezért az átvészelés módja sem lehet általános. És igen, a feltámadás reménységébe vetett hit teljesen más színezetet ad az egésznek. De csak az a hit, ami az enyém. A te felfogásod, a te gyász-feldolgozásod, a te észérveid talán segítenek nekem is, ha jókor és jól beszélsz róla, de a fájdalom attól még fájdalom.

Persze a sebek idővel begyógyulnak… különösen, ha hagyják behegedni azokat. Van azonban valami, ami örök: a szeretet soha nem szűnik meg – mondja Pál a Szeretet-himnuszban. Engem erre emlékeztet a halottak napja. Nemcsak valaha élt emberekről szól, hanem szeretet-kapcsolatokról, amelyeket Isten nekem ajándékozott. Nem tudom a temetés után a hátam mögé dobni az együtt töltött perceket, kiradírozni a lelkemből az arcokat, vagy új kapcsolatokkal feltölteni a hiányukat.  Nem tudom, és nem is akarom. Még évekkel később sem. Akiket megszerettem, azok így vagy úgy, de beleköltöztek a személyiségembe. És ez végérvényes. Tőlük, általuk, mellettük lettem az, aki most vagyok.

Ma nem akarok a fájdalomra gondolni.

Nem akarom sajnálgatni magamat amiatt, amit elveszítettem.

A gondviselő Atya megengedte, hogy nagyszerű emberek legyenek az életem részei, akik velem voltak a szükségben, tanítottak, példát adtak. Bármennyi ideig lettek volna mellettem, nem lett volna elég. Az a kevés idő viszont épp elég volt arra, hogy gazdagabb legyek tőlük.

Ők úgy vannak velem, hogy itt hagytak magamra.

Szeretettel gondolok rájuk. Használom, amit tőlük kaptam. Továbbviszem, amit tőlük tanultam.

Ma nem akarok a fájdalomra gondolni.

Istent fogom dicsérni, mert Ő nem elvette tőlem azokat, akiket szerettem, hanem megajándékozott velük, akiket szerethettem.

letting-go

Olasz Tímea

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

olasztimi

Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.