Próbáltál már hosszú, akár sokéves kihagyás után valamit újrakezdeni? Megszólalni egy nyelven, amin évek óta nem beszéltél? Vagy lefutni egy húsz kilométeres távot, pedig hónapok óta nem edzettél? Eljátszani egy nehéz művet úgy, hogy hónapok óta nem zongoráztál?
Sokáig nem ültem le a hangszerem mellé. Bűntudatom volt, mert régóta nem gyakoroltam, ezért féltem felmérni a veszteségeket. De minél tovább halogattam, annál több volt a veszítenivalóm. Nem futottak az ujjaim a billentyűkön, olyan volt az egész, mintha egy tó mélyén felejtettem volna a biciklimet egy fél évre, aztán elővettem volna és azt várnám, hogy olajozottan működjön. Rozsdásak voltak a mozdulataim, szaggatottak a dallamaim… De aztán valahogy belefeledkeztem az ismerős hangokba, és azt vettem észre, hogy újra örömöm telik a zenében.
Az, hogy a nehezebb futamok hosszú kihagyás után mégis sikerülnek valamennyire, kemény munka eredménye. Nem a mostani lustaságomnak köszönhetem, hanem annak az energiának, amit korábban a gyakorlásba fektettem. A zenészek hosszú órákon át gyakorolnak egy-egy részt, elkeseredettséggel, időszűkével, a feladással küzdve, míg sikerül lejátszani. Ezek az órák nem múlnak el nyomtalanul. A mozdulatok bevésődnek, előhívhatók, ha nem is teljes egészében. Mint élő szövetet egy DNS-ből, újraépíthetem a művet. Nem kevés munkával, de már nem kell nulláról indulnom.
Emlékszel olyan időszakra, amikor hullámvölgyben voltál, és nagyon sokat imádkoztál válaszért? És mintha a lefolyóba hullott ezüstgyűrűt keresnéd, úgy kutattad a közhelyek és segítő szándékú, de haszontalan tanácsok között a megoldást? Volt, hogy elborítottak a miértek. Én is kerestem már kétségbeesetten a válaszaimat Istennél – és volt, hogy átéltem, hogy egy-egy ige igazán nekem szólt.
De aztán eljött a nap, amikor nem volt kedvem kinyitni a Bibliát. Ugyanilyen kedvetlen napok és hetek követték. Nem szólt nekem az ige, mert nem is olvastam. Annyiszor harcoltam ez ellen, mégis újra és újra eltávolodom Isten igéjétől. Mintha nem kapnék levegőt, szorítaná össze a mellkasom valami szürke közöny, mégse teszek semmit. Csak ki kellene nyitnom a Bibliát, olvasni belőle, örömmel, táplálkozva, mint régen – de nem merem… És ha már nem fogom érteni?.. És ha nem szól majd hozzám?..
Mégsem így szokott történni. Isten megmagyarázhatatlan türelmének köszönhetően, amikor kinyitom újra a Bibliát, és lelkemet Istenhez közelítve olvasom a szavakat, szinte belefeledkezem. Olyan, mintha jól begyakorolt mozdulatok lennének a gondolatok – a korábban megharcolt órák, a kiimádkozott válaszok, megjegyzett igék támpontot nyújtanak. Mintha hangszer lenne a kezemben hosszú kihagyás után. Nem lesz rögtön tökéletes a születő dallam, de ott van a biztonságban megőrzött mag, amiből a növény újrafejlődhet.
Kedves TeSó! Ne hagyd, hogy tétlenségben tespedj, győzd le a bűntudatod! Hibáztál, de más is volt már így vele. Hagyd, hogy Isten megbocsásson, s a jól begyakorolt mozdulatokkal hívjon újra a közelségébe!
Kiss Julianna
