A holló

cebce57527f88c58dfed250ba13c1b0d

Nem olyan régen elém került ismét Edgar Allan Poe-tól a kedvenc versem: a Holló. Ismerjük jól magát a madarat, amely fekete kabátot hord, rockénekesszerű hangja van, a baljós előjel ő maga és ritka belőle a fehér színű. Poe versében a holló sokak számára a halált szimbolizálja, de számomra sokkal inkább a reménytelenséget és a valóságot az ismétlődő „Nevermore” (soha már/soha sem) kijelentése kapcsán.

A főhőst, magát az írót, ki elvesztette szívszerelmét Lenóra-t, egy bús borongós éjféltájon, szendergéséből, kopogtatás ébreszti fel. A főhős miután ajtót nyitott és senkit nem talált kívül, rég elhunyt kedvesét kezdi szólongatni, bár válasz hiába vár, az nem érkezik sem a kedvestől, sem mástól.

Míg hosszasan töpreng, hogy mi lehetett az, amit hallott, ismét kopogtatást hall – körülnéz, majd kinyitja az ablakot, amelyen keresztül egy öreg holló röppen be hozzá, aki le is telepedik az ajtó fölötti Pallasz szobron (ez a szimbólum sem elhanyagolható:ott van a bölcsesség képviselője és ez a madár csak simán ráül. Mintha ezzel akarná sejtetni a költő, hogy a holló, és az, amit jelképez, jóval fölötte áll minden bölcsességnek).

A verskövetkező részében a főhős és az öreg holló beszélgetnek, vagyis először csak Poe szól a madárhoz megszólítja azt, és a legnagyobb megdöbbenésére a holló válaszol is. A madár nem egy különálló entitás, hanem a szerző belső hangja, az, amit szíve mélyén jól tud, csak nem mer magának beismerni.

A kedves beszélgetéstől és a tét nélküli kérdésektől, mely a holló kilétével kapcsolatos, a lírai gondolatmenet során eljutnak az élettel, örömmel, a költő sorsának rendeződésével és a Lenóra-val való újratalálkozáshoz kötődő kérdésekhez, melyre a holló válaszol is, mindig ugyanazt stagnálva: „Soha már”.

Költőnk először még angyalnak képzeli eme tollas jószágot, míg a végére már démonnak gondolja a reménytelenséggel, a reményvesztettséggel és a valósággal való szembesülés ezen formáját. Mindez olyan mértékben letaglózza, hogy padlóra kerül, itt pedig már nem a holló, aki nem mozdul el mellőle és soha nem is fog, hanem ő maga ismeri be: „S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, – soha már!”

rare_white_raven_2_by_xxsimplicity_stock-d2z3jt8

Kemény szembesülés lehet ez a költemény számunkra is. Amikor találkozunk önmagunk hollójával, az keserű, fájó, vájó érzés. Szeretjük hinni, hogy van tovább, és igen, mindig van tovább, de ennek tudata nem valóságos számunkra addig míg társalgunk a hollónkkal, mert ő csak azt jelképezi, ami ehhez a világhoz tartozik. A versben nem, de egy szép közmondásunkban szerepel egy bizonyos fehér holló. Akkor beszélünk róla,  mikor valamivel kapcsolatosan arra akarunk utalni, hogy ilyen az ég adta világon nincs. Bár a közmondás a ritkaságot hangsúlyozza, mi „kizárt”-ságot értjük alatta: hogy nincs megoldás, nincs értelme a továbbiaknak, nincs kilátás, nincs kiút, nincs menekvés…. De a szólás szerint épp hogy van, csak ritka, vagy nem egyszerű. Remény van, mindig van ok a reményre; és igaz, nem történik meg a csoda villámcsapásszerűen, de a lehetőség a csodára mindig ott van.

Ha az ablakot bezárjuk miután beröppent a fekete holló, kizárjuk annak lehetőségét, hogy a fehér is beröppenjen. Ha így teszünk, beszélgethetünk egész életen át a fekete hollónkkal, és hallgathatjuk amint minden kérdésünkre ugyanaz lesz a felelet: „Soha már”.

Domonyi Erik

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!