img_565cca9abceca

A frissen leérettségizett diákok világmegváltó kedvének lángjainál talán csak egy emberfaj vállalkozó szelleme és lelkesedése csap magasabbra: a munkakezdő, friss diplomásé.

„Élni sincs kedvem, nemhogy dolgozni. Pár éve ilyenkor még minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lehető legjobban elsajátítsam a leendő szakmám, jobban tanuljak, jól leadjam a vizsgákat, valódi, időtálló tudást szerezzek… Most meg? Alig várom a munkanapom végét, no meg a pénteket. Szakmai továbbképzés? Konferencia? Na ne nevettessenek. Kételkedem abban, hogy jó helyen vagyok-e egyáltalán. Nincs kedvem csinálni, elindulni sem akarok reggelente, nemhogy lelkesedni… Eltűrni a munkatársaim és a főnököm khm… hülyeségeit, leküzdeni az akadályokat, amiket sokszor a munkám elé gördítenek. Elviselni mindenki dilijét, akivel a munkahelyemen találkozom, és akinek épp rajtam van kedve kitölteni az idegállapotát. És a határidők… Egyre csak tornyosulnak felém, az itthoni teendők meg állnak, azt sem csinálja meg senki helyettem. A hátam közepére kívánom az egészet, s nem értem, pár évvel ezelőtti énem hogyan vágyhatott erre?! Ismerős a helyzetleírás?

Előrebocsátom: nem, pár évvel korábbi éned nem erre vágyott. Csak ilyen lett. A kérdés az miért lett ilyen és mit tehetsz ellene.

Ifjú életünk első éveiben, ahogy a saját lábunkra állunk, egymás után jönnek az „első” megtapasztalások. Első komoly szerelem, első egyetemi év, első vizsgaidőszak, első diploma, első külön lakás (ld. Mamahotel c. bejegyzésünk). Én egy másik nagyon fontos „elsőről” írok most: az első munkahelyről. S még valamiről, ami lehet maradandóbb: az első lelkesedésről, azaz annak elvesztéséről, az első kiégésről.

Ha kitartóak voltunk és eleget öntözgettük tudásunk igényes fáját – megkapjuk a diplománkat, s el is gondolkodhatunk rajta, merre tovább. Minden dolgozni vágyó fiatal vágya, hogy a kemény áron megszerzett tudásával és diplomájával ne kényszerből kelljen elhelyezkednie teljesen más területen, mint amihez ért. A tanár tanítani szeretne, az orvos gyógyítani, a zenész zenélni, az építész tervezni, az építőmester házakat építeni. Vegyük az annyira vágyott ideális állapotot: sikerül a végzettségünknek megfelelő munkakörben állást kapni. Azaz, a megszerzett diplománk miatt alkalmaznak.

Diploma a kézben, munkát is adtak, talán szűkösen bár, de megélünk a kezdő fizetésünkből. Hol itt a probléma? Még emlékszünk a legtöbb dologra, amit az egyetemen/főiskolán/szakközépiskolában tanultunk, rengeteg ötletünk van, majd szétfeszít a kíváncsiság, a lelkesedés, a tenni akarás.

Nem tudom, TeSó, te túl vagy-e már pályakezdő éve(i)den, vagy még a diákság napos életét élvezed. Én tisztán emlékszem az első munkahelyen töltött évre. Nem volt könnyű, de rossz sem volt. Túllendített mindenen az a töltés, amivel az egyetemen felturbózták a tankjaimat. Tudtam – vagyis hittem, hogy tudom – mit akarok elérni, hogyan érjem el, de nem jöttem zavarba akkor sem, ha tanácsot kellett kérnem.

Aztán eltelt két-három év, és azon vettem észre magam, hogy már csak tengetem a munkanapokat, sablonosan, „letudom”-módra oldom meg a rám bízott feladatokat a kezdeti lelkesedésemre már csak halványan emlékszem. Mi történt a három évvel ezelőtti velem?

Nem olyan volt az egész, mint ahogyan elképzeltem. Nem ment olyan könnyen, mint ahogyan elképzeltem. Nem volt mindenütt tökéletesen elég a tudásom, ahogyan elképzeltem. Egyáltalán, hiába dolgoztam a szakmámban, az általam betöltött munkahelyet nem centire rám szabták, mint ahogy a csinos női zakókat szokás.

Megkérdőjeleztem még a múltbeli döntéseim helyességét is, és komoly kérdéseket szegeztem Istennek. Biztosan ezt a pályát kellett választanom? Biztosan ez az, amiben a legjobb vagyok? Biztos, hogy jó helyen vagyok? Amolyan igazi, keresztyén értelemben, a helyemen vagyok egyáltalán?

Nincs erre konkrét recept. Lehet, hogy tényleg nem jó helyen vagy. De az is megeshet, hogy nem vagy elég rugalmas, túl elfogult vagy magaddal szemben, nem látod a hiányosságaidat, nem vagy hajlandó fejlődni, alkalmazkodni, vagy éppen túl sok az ideálisra alapozott elvárásod. A meghiúsult elvárás utánfutója a csalódás, utána kullog a kiábrándulás, maga után húzva az elkeseredést, a beletörődést, majd a fásultságot, a közömbösséget, és a kiégést.

confusion

Nem tudom megmondani a tuticsudaklassz receptet, ami ezt az állapotot egy varázsütésre meggyógyítja. De el tudom mondani, mi az, ami nekem segített, és mit tanultam ebből az egész pocsék helyzetből.

  1. Próbáld jól megvizsgálni az egészet! Jól jöhet, ha sikerül tisztázni, mi az elkeseredésed, kiábrándultságod forrása. Olyasmi, amin változtathatsz, vagy olyasmi, ami rajtad kívül áll? A körülmények? A munkatársak? A papírmunka?
  2. Kérdezd meg Istent, mi az, amivel te akadályozod az egész gépezetet a jó működésében! Talán több türelem, kevesebb elvárás, több alázat kellene? Na ez az a rész, ahol egy csomó mindenen lehet változtatni, hogy még a rossz kolléga is elviselhetőbb legyen 🙂
  3. Tedd fel a kérdést: mi az, amit szeretsz ebben a munkában? Mi az, ami örömet okoz?
  4. Ezután jöhet a „jó helyen vagyok-e”-témakörben való vizsgálódás.

Én úgy tudok dolgozni, ha szeretem azt, amit csinálok. Ha lelkesedem érte, ha nem teher, nem nyűg és nem kipipálandó gond, ha nem csak azért dolgozom, hogy pénzt kapjak érte. Itt jön a csavar. A fent felsorolt problémák megoldásából nem következik, hogy máris visszatér az első lelkesedés. Azokból az következik, hogy elviselhetőbb lesz a munka.

Miután megvoltak a válaszaim a fenti kérdésekre, rájöttem, hogy lelkesedés nélkül nem megy, azt viszont nem tudom „csinálni”. Kértem Istent, hogy adjon újra örömet a munkámban, kedvet, hogy elvégezzem. Kértem gyermeki rácsodálkozást, tenni akarást, ötleteket, lelkesedést. És kaptam. Nem varázsütésre. Nem rögtön. Nekem is dolgoznom kellett érte.

Nem a kezdeti naiv, tájékozatlan lelkesedésem tért vissza, de újra tudtam örömmel végezni a dolgom, újra láttam a munkámban a jövőt, a perspektívát. Új lelkességem lángjai semmivel sem voltak alacsonyabbak a réginél, csak kicsit másabb célra irányultak.

Pályakezdő vagy, alig pár éve dolgozol, s mégis elhagyott az erőd? Ne félj bevallani, megeshet, hogy csalódtál, kiégtél. De a jó hír: van kiút belőle, és nem feltétlenül a pályamódosítás. Légy gyakorlatias, ne várd, hogy Isten megoldja helyetted és nélküled a problémád. Ne keseredj el, tégy a változásért. Kérj új lelkesedést Istentől!

Kiss Julianna

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .