angry-god

Igen rettenetes az Isten a szentek gyűlésében, és félelmetes mindazok között, akik körülötte vannak.” (Zsolt 88, 8)

Valahogy ezt a kemény Istent sosem tudtam sehova se rakni. Miért félelmetes? Értem én, hogy amikor az ember a szenttel találkozik, összeroskad önmaga semmisség-érzésétől. Teremtő és teremtmény viszonyában nem is lehet ez másképp. De ezen a szörnyű nagyságon túl, melyet ember nem képes befogadni, van-e valami jelentősége annak, hogy Isten félelmetes? Nemrég rájöttem, hogy talán igen.

A Whiplash című film jutott eszembe. Egy borotvált fejű dobtanár az Államok legjobb zeneművészetijén, jazz szakon oktat – ő a tekintély és példakép a diákok számára. Aki az ő bandájába be tud jutni, az a világ élvonalába kerül. Csakhogy ez a tanár kegyetlen. Az új tehetségnek, az első éves Tellernek sikerül, ami sokaknak nem. Bekerül a csapatba, és megkezdődik a rémálom. Székek repülnek, vér fröcsög a dobra a rengeteg gyakorlástól. Teller embertelenül magányossá válik, mert minden idejét a gyakorlással tölti, hogy bizonyítani tudjon – és mégis, (és emiatt zseniális a film) ez a borzasztó történet egy zseni megszületésének története is. Igen. Ebben a felfoghatatlan és durva kettősségben.  A film legmélyebb jelenete, amikor a tanár egy sör mellett megvallja: szerinte a tehetséget csak abból lehet kihozni, aki eltökélt, aki mindig felkel, ha a földre kerül. Akit a félelem és a megaláztatás arra sarkall, hogy még jobb legyen. A született zseni ugyanis nem fogja feladni sosem. De a zsenit a legkeményebb eszközökkel kell sajtolni, hogy kijöjjön belőle a maximum.

Nagyon durva a film. És mentegetőzök is: a párhuzamom nem áll meg egy az egyben. De érdekes, mert nem lehet a tanár módszerét fekete-fehér sémába illeszteni, pedig folyton ezzel próbálkoztam én is, miközben a képernyőt néztem. Rá kellett jönnöm, hogy a film nagy igazságot mond ki: a pozitív lelkesedésből fakadó tett nem feltétlenül lesz jobb a középszerűnél. És a félelem, mint motiváció vagy visszatartó erő sem feltétlenül gonosz szándékból származik. A követelménynek megfelelni akaró nem feltétlenül szolgalelkű, a szégyen elől menekülő nem feltétlenül gyáva.

A szent Isten talán messze van tőlünk – jobban szeretnénk könnyednek, elfogadónak és megértőnek látni. A másik oldalát nem szívesen akarjuk tudomásul venni. Pedig ott van, kitörölhetetlenül. Ezt az oldalát talán szégyelljük is meglátni. Hitetlenkedve és értetlenül fogadjuk a tényt, hogy Isten nem ritkán rettenetes és félelmetes: elvár és követel. Magasra teszi a lécet és engedi, hogy leverjük. Sokszor erőt próbáló mélységekbe taszít. Véres a kezünk az erőlködéstől, és úgy tűnik, mégsem elég, mert semmi sem elég. De miért?

Nem tudom. Valószínűleg te se fogod megtudni. De ebben az egész „félelmetes Isten problémában” ott van egy nagyon is személyes kérdés. Te mit szólsz a követelő Istenhez? Elég eltökélt vagy? Szeretnéd a maximumot kihozni magadból Istenért? Támaszt a hit kihívásokat veled és velem szemben? Kell küzdened? Akarsz egyáltalán küzdeni? Vagy azért hiszel, mert a rózsaszín Isten-álmok elringatnak, és megóvnak a valóságtól? Menedék és érv a hit minden téged–engem ért támadással szemben? Ha az, akkor nem több egyszerű ópiádnál, ami átmenetileg komfortérzetet biztosít és megóv minden kihívástól – és a fejlődéstől is.

Pedig látjuk, te is, én is, hogy a hit nem ez. Küzdelmes a javából. Magasan van a léc és mindig magasabbra kerül. Nincs ugyan erőnket meghaladó kísértés, de ahogy nő az erőnk, egyre nagyobbak azok az erőt meg nem haladó kísértések. Valahogy a hit is átalakul közben, és igen, néha Isten félelmetessé nő. Nehezen elviselhetővé válik. Sőt, kegyetlenné, mert rendelkezik velem, sokszor tökéletesen figyelmen kívül hagyva vágyaimat.

És mégis – Isten ezzel sem ellenünk dolgozik. Éppen ellenkezőleg: a kohó izzása kiégeti a salakot a nemesfémből. Az egyre magasabb követelmény egyre nagyobb teljesítményre sarkall, és közben edz. A félelem – igen, a félelmetes Isten megtapasztalása is – a bátorság megtanulására adott lehetőség. A folyton levert léc még eltökéltebbé tehet. Vagy elvezethet arra a pontra, hogy el kell dönteni: valóban szereted-e az Istent, mindennek ellenére, és mindent megteszel-e érte és miatta – vagy csak ki akarod használni, ami Isten követeléseinek fényében egy szinten túl már nem éri meg.

Kustár György

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .