C-cé-cél

Szóval, hogy is kezdődött ez a bejegyzés? Ráírtam random három fiatal barátomra facebookon, s egyetlen egyszerű kérdést tettem fel nekik: Mi a célod az életben? Ketten közülük a semmivel válaszoltak. Püff. Ahogy így pörgettem a fejemben a gondolatokat, képzeletben szétnéztem a fiatal felnőtt ismerőseim között, lélekben megálltam a beregszászi korzó közepén és néztem a szembejövő emberáradat arckifejezéseit, a semmi, mint végső értelme és célja az életnek, már nem is tűnt olyan hihetetlennek. Felkelsz és semmi. Munkába mész és semmi. Bulizni mész, hánysz és marad a semmi. Elmész külföldre dolgozni, a napok monotonon telnek, ugyanaz a forgatókönyv, és a végén marad a semmi. Kapcsolatba kerülsz, kis szikra gyúl a szívben, de a semmi nem múlik el. Ott marad, ott lesz a vágyban, a szexben, az esküvőn, stb. És hetven-nyolcvan évesen egy karosszékben ülve, a csillagokat bámulva lassan könny csorog arcod barázdái között, és csendes suttogással csak ennyit mondasz magadnak: „Elvesztegettem, elvesztegettem, elvesztegettem”.

Szomorú valóság, de igaz: a mai fiatalok nagy hányada egyszerűen nem tud mit kezdeni az életcélokkal. Persze, mindenki boldog akar lenni és másokat boldoggá akar tenni, családot alapítani, kockás hasat kigyúrni, a legújabb Audi-t megszerezni, stb. De szerintem ezek nem végcélok. Hogyha ezek lebegnek a szemeid előtt, akkor olyan vak és bolond vagy, mint az az autós, aki azt hiszi, hogy az autópálya melletti benzinkút az ötcsillagos hotel, ami felé igyekszik. Valljuk be őszintén: a legtöbb célunk valójában nem más, mint célocska. Félre ne érts, kérlek, ezzel nem azt mondom, hogy a kockás has, az új autó, a munka, a párod, a család mind haszontalan dolgok lennének – nagyon is hasznosak és szükségesek. Sokkal inkább azt szeretném kérdezni tőled, hogy ki ül a trónon a fejedben és a szívedben? Ki vagy mi az, akiért/amiért a céljaidat meghatározod? Ki vagy mi az, aki/ami a parancsokat osztogatja az életedben?

Tapasztalataim szerint háromfajta ember létezik, ha célokról beszélünk: az önző, az odaadó és a keresztyén. Az önző ember gyerek maradt, sosem nőtt fel, soha nem tapasztalta meg, milyen az önmagán kívül lévő világ; milyen gyönyörűség származhat abból, amikor végre megfeledkezik önmagáról. Az ilyen ember mindent az énjéért tesz, a maga boldogságáért, a maga jó-érzéséért, a saját boldogulásáért. Önző módon, érzelmileg zsarolva használ mindent és mindenkit annak érdekében, hogy önmagának jó legyen. Az odaadó ember már kinőtt ebből, látja, hogy rajta kívül és felül nagyobb fontosságú dolgok is vannak az életben; képes észrevenni a másikat, és hajtja a vágy, hogy másoknak is örömöt szerezzen. Sokszor egy nagyobb cél lebeg a szeme előtt: a haza, a föld, a szegények felkarolása stb. De bármilyen rosszul hangozzék is: még ez sem az ideális céltudatosság.

A Szentírás szerint az életem nem rólam szól. Nagyon nem. De még csak nem is a hazáról, a családról, a szegények és árvák istápolásáról. Istenről szól. Mert az Övé. Nem a Teremtő van az emberért, hanem az ember a Teremtőért. Az életem, ez a test, ez a lélek, ez az agy Istenért teremtetett. Hogy megismerjem Őt, hogy szívből szeressem, Vele örökké boldogan éljek, Őt dicsérjem és magasztaljam. Ez a harmadik, teljesen céltudatos ember: a keresztyén. Aki úgy sportol, úgy dolgozik, úgy udvarol, úgy szórakozik, úgy vesz új autót, úgy alapít családot, úgy szolgálja a hazát és úgy karolja fel a szegényeket, hogy az mind Istent dicsőítse, mintha érte tenné.

Én így akarok élni, megfeledkezve magamról. Eszköz akarok lenni. Azt akarom, hogy céljaim az Ő céljai legyenek velem. Én csak Istenben és Istenért tervezek. Minden rövid- és hosszú távú célomat az örökkévalóság távlatába helyezem és mindennap teszek érte, hogy elérjem. Célba veszem a mennyországot, és tudom, megkapom a földet is ráadásként. Hogy amikor eljön az a bizonyos találkozás, szégyen nélkül állhassak meg előtte, s hangozzék a dicséret: „Jól vagyon, jó és hű szolgám!”

Homoki Gyula