Sokáig tartott a tél, elegünk van már a sötétségből, a hosszú éjszakákból. A hibernált természet és a mi sokszor fagyos lelkünk úgy vágyik már a tavaszra…
Tegnap kisütött a nap. Olyan volt látni az áradó fényt, mintha nyári kánikulában nyújtott volna valaki egy pohár hideg vizet nekem.
Táncóra. Tanterem. Kora délutáni órák. Felfigyeltem egy hatéves kislányra, aki táncfoglalkozás közben a beszűrődő napsugarakat akarta megérinteni. Becsukott szemmel próbált fel-felszökkenve megmarkolni egy-egy sugárnyalábot. Közben pedig mosolyogott.
Elgondolkodtam: tudok-e én is így örülni, ilyen bizalommal, becsukott szemmel a készülő boldogságnak? Elhiszem-e már most, amikor imádkozom érte, hogy mindazt, ami hittel, imádságban kérek, megkapom?
Ugyanakkor olyan az áldás, mint az a beszűrődő napfény, amit a kislány megragadni igyekezett. Hiába kapok két kézzel utána, nem zárhatom a kezembe, mint egy madarat vagy pillangót. Ha vadászom a boldogságra, elriad előlem. Tehetek érte: bemehetek a szobába, feltekerhetem a redőnyt és elhúzhatom a függönyt, hogy beszűrődjön a fény. Vagy akár ki is mehetek az udvarra, hogy szabadon áradjon a napsugár rám. Isten közelében kitárhatom a karom az áldásai felé…
Mást viszont nem tehetek. Nem szerezhetem meg az áldást. Nem tartozik nekem vele. Kegyelemből megkaphatom ajándékba, de ki nem érdemelhetem. Nem követelhetem jussomként. Kérhetem csak.
De tudok-e ilyen hittel, ilyen megelőlegezett boldogsággal kérni?
„Mindazt, ami hittel, imádságban kértek, megkapjátok.” (Máté 21,22)
Ugye, hatalmas ígéret? Gondolj csak bele, és örülj te is, TeSó!
Kiss Julianna
