„Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.” (Jakab 1,27)
Segítettél már egy idős néninek a hosszú, számára talán végtelennek tűnő lépcsőn felvinni a nehéz táskáját?
Hallgattad már hosszan egy egyedül élő bácsi meséit, megidézett emlékeit?
Látogattál már meg valakit, akiről tudtad, hogy most épp beteg, gyászol, megpróbáltatáson megy keresztül?
Kávéztál már azzal a barátoddal, aki azt érzi, épp most futott ki szélsebesen a talaj a lába alól?
Írtál-e már levelet annak a kedves emberednek, aki sok ezer kilométerre tőled éli mindennapjait, harcol (talán épp egyedül) a kétségeivel?
Ha igen, mit láttál a szemükben?
Nemrég valahol a virtuális térben találkoztam a következő mondattal: „… lehetsz valakinek az életében csoda”. Azt hiszem, amikor a fentebb említett szituációk egyikének szereplője vagyok, akkor én valami ilyesmit látok a másik szemében: hogy most én vagyok az ő csodája. A kéz, aki segít neki; a fül, aki végre meghallgatja; az a személy, aki kíváncsi rá, érdekli, hogy mi van vele, milyen élethelyzetben van.
Körülöttünk sok a magányos ember, még a barátaink, rokonaink között is. Úton-útfélen találkozunk az egyedül harcolók látványával. Van, aki egy feladatban maradt magára, van, aki egy kritikus időszakban, és vannak, akik egész hátralévő életükre. Talán épp nekünk van lehetőségünk arra, hogy enyhítsük az ő magányukat. Igen, ez lehetőség! És ha élünk vele, akkor megtapasztalhatjuk milyen fantasztikus lelki élmény a másik ember lelki, vagy épp fizikai megsegítése, támogatása. Ezáltal mi magunk is fejlődünk és többek leszünk: „aki mást felüdít, maga is felüdül”. (Péld 11,25)
Kihívás: A mai nap ne szalaszd el annak a lehetőségét, hogy enyhítsd valakinek a magányát! Segíts, hallgass, támogass, beszélj, írj levelet, vagy telefonálj – tedd, amire épp szükség van!
Ötlet: Fodorné Nagy Sarolta: Böjti tanácsok gyülekezeteink számára
