12656240_1239510732731813_22638676_o

„Segíts a hitetlenségemen!” (Márk 9,24)

Sivatagrengeteg közepén álltam: tele szomjúsággal és fáradtsággal. Mindenütt csak por. Végtelen krémszínű szárazság. Élettelen pusztaság az egész – gondoltam magamban. De mégis, hogy létezhet valami olyasmi, ami nem is lélegzik, ami képtelen arra, hogy megmozduljon?

Egyszerre feltámadt a szél, körülöttem pedig minden mozgásba lépett, és csak én álltam ott egy helyben, megfeszített, szent figyelemmel: mit alkot most Isten? Majd a döbbenettől elzsibbadva roskadtam térdre, mert megláttam: a homok én vagyok. Porból lettem, s egyszer ismét azzá válok − de mi van közötte? Vihar, melyben Isten Szentlelke által élhetünk és mozdulhatunk… de valóban mozdulunk? Vajon nem csak mi gondoljuk, hogy mozdulunk, közben pedig csak heverünk a tétlenségtől, mint a homokszemek a szél előtt? Vagy csak nem akarjuk meglátni, hogy Isten észrevétlen hogyan helyez át egyik helyről a másikra?

Porszemek vagyunk. Aprók, önmagunk erejéből tehetetlenek. És most erre tekintve teszem fel én is Ézsaiással együtt a kérdést, hogy mégis „Ki mérte meg vékával a föld porát, ki tette mérlegre a hegyeket, és mérlegserpenyőbe a halmokat?” (Ézsaiás 40,12b)

Isten az, Aki teremtett mindeneket. Ő az, Aki uralkodik mindenek felett. Mégis milyen sokszor kételkedünk Benne és az Ő szavában. Olyanná lettünk, mint amilyen Izráel népe volt a fogság idején: kételkedők, összetörtek, vakok és kétségbeesettek. Mosolyoghatunk azon, hogy milyen buták voltak, hogy nem hittek a prófétáknak, nem bíztak abban, hogy Isten megmenti őket, megtartja mindazt, amit megígért nekik; de ne felejtsük el azokat a perceket, órákat, napokat – vagy talán éveket is –, amikor a mi hitünk is megfogyatkozott. Amikor megfeledkeztünk arról, hogy megígérte, velünk marad mindörökké.

Kedves TeSó! Talán nem régen álltál fel egy megpróbáltatásból, vagy éppen benne vagy, és próbálsz felegyenesedni. Az is lehet, hogy ezek után fogsz belesodródni. Akárhogyan is legyen, egyet sose felejts el: én élek, te élsz, mert Ő Él[1]! Ő az Isten, aki mindig élt, és örökké élni is fog. Az a vigasztalás, amit Ő adhat nem csak annyiból áll, hogy ott van melletted, megfogja a kezed, és együtt túlhaladtok az akadályokon. Az Ő vigasztalása szabadítás, mert a szomorúságnak a gyökerét szünteti meg azért, hogy te újra élhess, ahogyan Izráel esetében is tette.

Bármilyen helyzetben is legyél, Isten most is nyújtja feléd a kezét, hogy felemeljen – ahogy Jézus nyújtotta Péternek –, és megszólít: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31). Engedd hát, hogy megszólítson, és kövesd Őt hittel, teljes szívvel. Hagyd, hogy újjáteremtő szeretetével formáljon, és keltsen életre, mint egy porszemet a szélvészben.

Zilahi Réka

[1]  אֵ֑ל (Isa 40:18 WTT) – héberül isten, illetve az istenek Istenének neve

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .