15. nap – december 15.

Vide cor meum … Íme a szívem.

A zene, amit most hallotok, Dante egyik szonettje, modern dallamra ültetve. A szonett egy álomról szól: Dante elérhetetlen szerelmét, Beatricét látja álmában, és felajánlja neki a szívét, Beatrice pedig elveszi és elkezdi megenni. A költő erre felriad és leírja az álmát.

Morbid gondolat. Tegnap mégis arra döbbentem rá, hogy ez a tapasztalat megismétlődik adventkor is. Amikor nem annak adom a szívem, aki megtartaná, amikor nem Jézusnál keresem az ünnep igazi fényét és örömét, akkor elfogy a szívem a várakozásban, sürgés-forgásban. Akkor a semmiért áldozom az erőmet, időmet adventkor. A semmire készülök az ünnepkor. Ha nem Jézusnak adom át, az ünnep lassan elfogyasztja a szívemet, békémet, reményemet, hitemet. Én ezt nem akarom.

Ezért a bűn tehetetlenségéből, mint egy rossz álomból felébredve kiáltom: Jöjj, népek Megváltója, Szűznek ékes szent magzatja! Mind e világ csodálja, Istennek szűztől lett fia. (MRÉ 181a)

Kiáltsunk együtt, TeSó. Te se hagyd a szíved.

← Vissza a naptárba

Facebook kommentek