A meghallgatás művészete (1)

emátpia

Életünk tele van szomorú eseményekkel. Némelyek apróbbak, némelyek megrázóak, némelyeket egy egész életen át kell hordoznunk és elviselnünk valahogy. Van, hogy nem is közvetlenül minket érint egy-egy tragédia vagy negatív esemény, csupán közvetve – családtagként, barátként, munkatársként – leszünk érintettek, amikor odaállhatunk a szenvedő fél mellé, mintegy „társként születünk a nyomorúság idejére”.

Mit tegyünk, mit is tehetnénk olyankor, amikor valakit veszteség ér? Ott az a szörnyű tehetetlenségérzés, amikor próbálnánk vigasztalni, de mi magunk is érezzük, tudjuk, hogy fordított esetben e szavak a mi terhünket sem könnyítenék. Kérdés, hogy kellenek-e egyáltalán szavak? Kell-e egy gyászolót igékkel bombázni? Kell-e egy válófélben lévőnek elmondanunk, hogy semmi baj, jön majd egy jobb? Kell-e egy fogyatékkal született gyermek anyjának azt mondanunk, hogy a benne lévő csalódottság érzése nem helyénvaló, netalán Isten elleni vétek? Persze a szavaink mögött jó szándék van, ugyanakkor be kell látnunk, hogy időnként többet ártunk vele, mint használnánk. Sokszor tapasztaltam, hogy a segítő szándékú emberek nyomorult vigasztalókká váltak akkor, amikor minden összeomlani látszott, és Isten is csak hallgatott.

Mégis, mi lehet egy hasonló helyzetben a teendő?

Az alábbi verset akár a lelkigondozók módszertani útmutatójának is nevezhetnénk. Benne van minden, amit egy barát, egy testvér tehet.

Agnes Beguin: Figyelj, és hallgass meg
(Módszertani útmutató)

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
és te tanácsot adsz, akkor nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg, mit érzek,
és te elmagyarázod, miért rossz az,
hogy úgy érzek, ahogy érzek, akkor megtiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
és te azt hiszed, tenned kell valamit,
hogy megoldd a problémámat,
bocsáss meg, de akkor úgy érzem, hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél valamit,
nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor megteszel valamit helyettem,
amit nekem kellene megtennem,
csak megerősíted gyöngeségemet és félelmemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek,
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
és értelmet adjak az értelmetlennek.
S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
tanácsra nincs már szükség.
Talán ezért használ sok embernek az imádság –
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
csak figyel és hallgat.
A többit ránk bízza.
Tehát te is figyelj rám, kérlek, és hallgass meg!
És ha szólni akarsz, várj egy kicsit,
akkor majd én is tudok rád figyelni.

empátia2

Hallgatni néha átkozottul nehéz. Egyrészt azért, mert passzívnak érezzük magunkat és mi minden áron tenni akarnánk. Másrészt azért, mert a csendnek van egyfajta nyomasztó ereje, amit mi nem bírunk elviselni, s ezért meg akarjuk törni azt. Pedig a csend lehetőséget biztosít arra, hogy meghalljunk mást, a szavak mögötti tartalom mélyére nézzünk, és előhívjuk magunkból ugyanazt az érzést, amelyről a beszélgetőpartner beszélni próbál. A csend esélyt ad arra, hogy meghalljuk azt is, ami kimondhatatlan. A csend a fájdalmakkal küszködőnek is ugyanilyen esély arra, hogy rendezze belső érzéseit és gondolatait, s arra is, hogy talán a messzeségből meghalljon egy égi sugallatot, egy a fájdalmában alig hallható hangot, amelyben a későbbiekben talán Isten vigasztalását ismerheti fel.

Továbbá a meghallgatás, s az ezáltal keltett meghallgatottság érzése kifejezi empátiánkat, együttérzésünket. Azt az érzést, amelyből a másik megérti: elfogadjuk, vele vagyunk, és fáj nekünk is, ami neki. Az empátia a lelkigondozói beszélgetés egyik alappillére.

Ha arra kér minket bárki, hogy hallgassuk meg, akkor tegyük meg azt, amire valóban kér…

Pusztai-Tárczy B.

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

beccyPusztai-Tárczy Beatrix a nevem, de leginkább csak Beccyként ismernek.
Vagyok: keresztyén, feleség, anya, korrektor, szerkesztő, művészeteket rajongva szerető. Vagyok: furcsa, átlagos, kritikus, naiv, pesszimista, reménykedő. És igen, vagyok: ellentmondásos, kiismerhetetlen a magam számára is…
A TeSó blogban olvasószerkesztőként és szerzőként vagyok jelen.