halál gyász gyászfolyamatSaját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?
(
Weöres Sándor)

alone

Amíg él a szeretett személy, nagyon ritkán gondolunk bele abba, hogy elveszíthetjük. Aztán egyszer csak eljön a krízis – a neve mellett már mindig múlt időt kell használni: volt. Felfoghatatlan a hiánya, a veszteség, a kapcsolat megszakadása, esetleg korrigálhatatlansága. Az első sokkos állapot után jön egy úgynevezett kontrollált szakasz, amikor számos, a temetéssel kapcsolatos elintéznivaló akad. A temetés már egy fix időpont, mely segít legyőzni a belső összeomlás veszélyét: addig ki kell bírni valahogy. A halál ténye egyre jobban valósággá válik a gyászoló előtt. Fontos momentum, hogy a gyászoló megnézi-e a halottat, ugyanis ha látja, sokkal inkább képes tudomásul venni a történteket. A temetés is fontos mozzanat, hiszen ez ad lehetőséget a végső búcsúra, a lezárásra, az érzelmek kitörésére is. Nekünk, akik a gyászoló mellett állunk, fontos, hogy engedjünk utat az érzelmek megélésének, biztassuk, hogy sírjon csak bátran, és semmiképpen ne ítéljük el. A kegyeskedő, farizeusi beszédeknek végképp nincs helye, pl.: „Aki sír, az nem is hisz Istenben.”; „A mennyben örömünnep van, örülj te is!” – ezzel ugyanis csak az empátia, az együttérzés hiányát fejezzük ki. Ezzel ellentétben fontos a vele való együttlét, támogató jelenlétünk, szótlan segítségnyújtásunk.

A temetés utáni időszakot a bánat, a fájdalom érzése, a düh és a harag szakasza követi. Haragszanak a helyzetre, azokra, akik ott voltak a halálesetnél, esetleg az orvosokra és ápolókra, sokszor Istenre vagy magára az elhunytra is. Egyfajta ösztönös bűnbakkeresés ez, mert ha megtalálják a vétkest, azt remélik, enyhül a veszteségérzet is. Haragszanak pusztán azért, mert ők ehetnek, ihatnak, alhatnak, levegőt vehetnek – egyáltalán élhetnek –, míg a szerettük már soha többé nincs. Dühösek magukra, hogy miért nem ők haltak meg, vagy miért nem mondták el „elégszer”, hogy szeretik az elhunytat.

Aki ebben a szakaszban van, gyakran szélsőséges viselkedést mutat: hol társaságra vágyik, hol egyedül lenne. Társaság kell neki, hogy elmondhassa az elhunyttal kapcsolatos emlékeit, gondolatait. Mások megjegyzését gyakran meg se hallja, hiszen nem beszélőkre van szüksége, hanem hallgatóságra. Egyedüllétre pedig azért van szüksége, hogy emlékeit végiggondolja és rendezze, rendszerezze, továbbá az emberi kapcsolatokkal járó megterhelést is nehezen viseli.

A vád és az önvád időszaka ez. Ez is a folyamat része, és jelentősége van. A gyászoló környezetének ilyenkor hagynia kell, hadd mondja ki a gondolatait, egyfajta türelmi időt kell biztosítani neki, amikor is viselkedhet gyerekesen, kereshet bűnbakot. Nem is kell ilyenkor meggyőznünk semmiről, csak ott lenni, meghallgatni, még ha újra és újra ugyanazt ismétli is. A harag és a düh pont az által fog oldódni benne, hogy újra és újra elmondhatja, kimondhatja, megkísérli kibeszélni a „kibeszélhetetlen” fájdalmat.

A gyászfolyamat ezen periódusa több hétig, hónapig is tarthat. (Folyt. köv.)

„… bár a szívünk elítél, az Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud” (1Jn 3,20)”

Pusztai-Tárczy B.

(Irodalomkedvelő olvasóinknak ajánljuk. Örkény István: Nincs bocsánat )

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .