Szeretem a visszajelzéseket, még ha furák is. Nemrég akaratlanul is hallanom kellett, hogy mit szólnak hitben járó keresztyének az írásaimhoz. Mit ne mondjak, kaptam hideget-meleget. Ami legjobban megmaradt, az talán az, hogy „jól ír, csak túl tudományos, és ezért nem olvassák sokan”. Azóta is próbálom eldönteni, hogy ebben mennyi a dicséret vagy elismerés, és mennyi a javító szándékú kritika. Még nem sikerült kiderítenem, minek szánta az illető.
Ezért bocsássatok meg, de ebben a bejegyzésben hű szeretnék lenni névtelen kritikusom észrevételéhez – kicsit mélyebbre nyúlva szeretnék írni a pünkösd ünnepéről. Tudományos lesz? Emészthetően. Jó lesz? Azt döntse el az Olvasó!
Az egyház első ünnepe, a vasárnap megünneplése mellett a keresztyének minden évben megünnepelték a húsvétot is, mely a szokás szerint ötven napig tartott. Ez az időszakasz a zsidóságban az ómer-idő volt, amely Isten jóságára emlékeztetett. Azonban a zsidó időszámítással szemen a húsvéttal kezdődő időszak Krisztus feltámadásának egyetlen ünnepévé vált, annak a megünneplésévé, hogy aki Krisztust követi, az vele együtt új élet részesévé lesz. Az ómer-időben a zsidók Isten jóságát a gazdag termésben látták megnyilvánulni, az egyház azonban úgy tekintett erre az ötvennapos időre (görögül: pentekoszté aión), mint a „lelki aratás” idejére. Ennek az ünnepkörnek első napján, húsvétkor támadt fel Krisztus, a halottak első zsengéje (1Kor 15,20.23). Ahogy a gabonamagnak is el kell halnia ahhoz, hogy sok gyümölcsöt teremjen (Jn 12,24), úgy Jézusnak is, aki elsőként nyitott utat az új élet felé. Az egyház növekedésére pedig úgy tekintettek, mint az első gazdag termésre.
Ez az ötven nap eredetileg a húsvéti öröm kiterjesztése volt, ezért a szerdai és pénteki böjt, amit Jézus halálára emlékezve minden egyes héten megtartottak, elmaradt ebben az időszakban, illetve azzal, hogy ekkor nem térdelve imádkoztak, hanem felállva, a gyülekezetek azt hangsúlyozták, hogy ők maguk is új életre támadtak fel: aki feltámadt, annak már nem kell meghajolnia a bűn igája alatt!
Az ötvenedik nap (görögül: pentekoszté hémera) tehát nem jelentett különálló ünnepet eredetileg, hanem a teljes öröm idejének zárónapja volt. A negyedik században megindult egy elkülönülési folyamat, így ebben az időszakban szétvált a feltámadás, mennybemenetel és a Szentlélek kitöltetésének ünneplése – így született meg a ma is ismert mennybemenetel ünnepe és pünkösd.
A mennybemenetel ünnepétől számított tíz napot szinte magától értetődően pünkösd előkészületi ünnepének tekintették az óegyházban. Mivel „nagy” ünnep volt, virrasztás (vigília) előzte meg, mint a húsvétot. Helyenként az is szokássá vált, hogy ahogy húsvét éjszakáján, pünkösdkor is kiszolgáltassák a keresztséget, mert a vízzel való leöntés a Szentlélekkel való keresztséggel állt kapcsolatban (Mk 1,8). Emellett egyes vidékeken ez az időszak összefonódott a pogány ünnepekkel, amelyek az évszak változásához kapcsolódtak és a májusnak, a virágzás havának számtalan népi szokását őrizték meg. Ilyen volt például Észak-Hollandiában a „hétalvó költögetése”, amikor a gyermekek a pünkösdöt megelőző szombat hajnalán nagy zenebonával bezörgettek minden házba, hogy az embereket költögessék a pünkösdi Lélek fogadására.
A pünkösd ünnepével az „ünnepek elbeszélése” kerek lett. Karácsonytól pünkösdig Jézus történetére emlékezett az egyház: azt, akit Isten küldött az emberekhez, megölték, de Isten igaznak nyilvánította őt és feltámasztotta a halálból; rövid ideig még a tanítványaival volt, aztán örökre elhagyta őket, felmenve a mennybe; de lélekben mindig is velük maradt és ígérete szerint elküldte a Szentlelket, aki által irányítja a tanítványokat a mai napig. Az, hogy a pünkösdöt húsvéthoz kötötte , s a Szentlelket és Krisztust szorosan egymáshoz kapcsolta, segített a nyugati keresztyénségnek, hogy amikor hitről beszél, ez a hit ne lehessen „rajongó”, esetleg „megfoghatatlan”.
Ennyit a tudományról. És mi haszna van mindennek az okosságnak? Számomra nagyon is sok. Ismerve a negyedik-ötödik századi keresztyének ünneplését, én mindig elszégyellem magam egy kicsit. Ők nem különállóan élték meg az ünnepeket, mint nagyon sokszor mi (advent-szünet-karácsony-szünet-böjtfő-szünet-húsvét-szünet-mennybemenetel-szünet-pünkösd-szünet), hanem az egészet egy elbeszélés részeként fogták fel. Így lehetett szent ez az idő: minden szakasza emlékeztetett egy ígéretre és egy feladatra. A húsvét Jézus feltámadásával és a mi feltámadásunk ígéretével feladat elé is állította a korabeli keresztyéneket: újonnan kell születnetek! (Jn 3,7.) De hogyan? Víztől és Lélektől (Jn 3,5). Mi nagyon sokszor halljuk ezeket az igéket, halljuk az ünnepi igehirdetésekben. Mégis, az a két-három nap, ami az ünnepről szól, nem elég, hogy meggyökerezzen bennünk az üzenet. Az ókeresztyének ezért vették elő nap mint nap az ígéreteket és a küldetéseket, arra törekedtek, hogy ezek szabják meg az időszámításukat is. Az ünnepes félévben visszaemlékeztek és hálát adtak Isten elvégzett üdvtervéért, az ünneptelen félévben pedig feladatuknak érezték, hogy ebben az üdvtervben ők is hasznos eszközei legyenek Jézus Krisztusnak.
Sokszor nem látom ezt az odaszántságot és elkötelezettséget a ma élő kereszténekben. Sokszor, mikor a Lélekről hallok beszélgetést a keresztyének között, úgy érzem, mindenki a saját igazságát igazolja a Lélekkel, pedig a Szentlélek csak Jézus Krisztust igazolja, nem pedig a reformátusokat, katolikusokat, baptistákat, pünkösdistákat, adventistákat és így tovább. Ne szakítsuk el Krisztustól, ne beszéljünk függetlenül róla, mert azzal már valami mást kapunk, nem a Vigasztalót és Bátorítót, akit Jézus ígért.
Pünkösd az egyház születésnapja, a Krisztus zsengéjével megnyitott aratási időszak kezdete. Az aratás pedig még most is tart. A munka sok, a munkás kevés ( Jn 9,37). Te beállsz Krisztus munkájába és a gyülekezetedben, környezetedben, családodban megéled az evangéliumot? Látszik, hogy te megváltott gyermeke vagy az Atyának, testvére Krisztusnak, vagy csak észrevétlenül túlesel az ünnepen? Téged ébren talál az aratás Ura? Kívánom, hogy a Szentlélek téged se hagyjon hidegen, és vezessen, tanítson, vigasztaljon ezen az ünnepen!
Békesség neked, Olvasó!
Laskoti Zoltán
