Mostanában elég sokat járok Názáretbe. Sokszor visz arrafelé az utam. Még mindig, nyolc hónap után is morbid kicsit leírni ezt így: tudod, Názáret, igen, az a Názáret. Mindig más és más élmény tör rám valahányszor beteszem a lábam ebbe az ízig-vérig arab városkába. És valahogy minden alkalommal betévedek az Angyali üdvözlet templomába. Mármint a római katolikusba – merthogy itt ebből is kettő van (egy másik görög ortodox). Szinte lehetetlenség elkerülni ezt a gigantikus épületet, amely valóban a város szíve.

WP_002723

Ez alkalommal Aafkéval, a holland lánnyal ülünk ketten, szemben az altemplomi oltárral, a feltételezett helytől csupán pár méterre, ahol úgy tartják, hogy Mária az angyali üzenetet megkapta. Persze ezzel az „úgy tartjákkal mindig óvatosan kell bánni errefelé: sokan tartanak itt sok mindent. Nem is ez a lényeg. Szóval ott ülünk, szokatlanul üres most a templom, egy-két gyorsan járó, az ősi háznál kettőt kattintó (turista-) zarándokcsoport jön-megy, de szinte csak mi vagyunk az egész térben.

Ahogy ott ülünk, újra meg újra feltör bennem az evangélium bámulatosan egyszerű, de reális és csodálatos elbeszélése erről a találkozásról. Olyan valóságos és mégis milyen abszurd. Aztán csak kibököm a kérdést: Te figyelj már, Aafke! Mit szólnál te hozzá, ha egyszer csak egy pasas megjelenne a házadban, aztán meg közölné veled, hogy terhes vagy? Ja, mellesleg meg a Szentlélektől. És a te méhedet választotta ki az Isten arra, hogy a Megváltót hordozza kilenc hónapig.

Szinte nevetséges kiejteni a számon ezt a kérdést. De amilyen groteszkül hangzik ma, a 21. században, olyan groteszk volt ez annak idején is.

Aztán jön a válasz: Hát, tuti kizavarnám a házból. De így jobban belegondolva, valahogy megértem Mária félős reakcióját.

Nos, sokszor támad az az érzésem, átlépve ennek a bazilikának a kapuit, hogy itt igazából minden sokkal inkább szól Máriáról, mint Jézusról. Az udvaron nagy szobor, a falakon körül a különböző országokból érkezett Madonna-ábrázolások. Mindenfelé a Szűz köszön vissza, akárhová néz a betévedő szeme. Reformátusként, nyakas, de már olvadó kálvinistaként még mindig idegen kicsit ez a kultusz, de azt hiszem, egyre inkább értem. Mert valahogy nem természetes emberi reakció az, amit ez az asszony tett annakidején. Ahelyett, hogy Aafkéval együtt kitakarította volna szerencsétlen Gabriel angyalt a házból, de legalábbis heves kérdésekkel bombázta volna magyarázatot követelve, minden részletét a terhességnek megbeszélve – ő inkább csak ennyit válaszolt: Rendben. Emiatt én is kalapot emelek Mária előtt.

WP_003356

 

Jó lenne egyszerűen csak engedelmeskedni. Nem nyafogni napestig, mint megannyi próféta az Ószövetségben. Kifogások, kibúvók keresése helyett, tömérdek jel kérése helyett egyszerűen csak annyit mondani: rendben. Elindulni úgy, mint Ábrahám tette egyetlen szóra – bele a nagyvilágba, a bizonytalanba, a veszélyesbe. Bőrömből kiugorva jelentkezni nagy és lehetetlen feladatokra, mint Ézsaiás, amikor megtudta, hogy nincs, aki menjen. Otthagyni a vámszedőasztalt, a halászhálókat, az eddigi biztos, egzisztenciális komfortot, felkelni és követni Őt. Igent mondani arra, ami lehetetlennek tűnik, ami kockázatokkal jár, ami áldozatokat jelent. Hagyni, hogy leteperjen a magam útján járva a Tökéletes szeretet; hagyni, hogy megvakítson, s aztán három nap múlva hatalmas erővel ruházzon fel.

Nézegetve a Biblia nagy arcképcsarnokát, rájövök: megéri igent mondani, bármilyen bolondságnak is tűnjék. Mert amit még én nem látok a mostban, Ő már látja a jövőben. Akkor hát: rendben!

Homoki Gyula

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .