Rohamosan terjed a szociális hálókon a Bárcsak tudná a tanárom című bejegyzés, amelyben gyerekek névtelenül leírhatták azokat a dolgokat, amelyeket a tanáruk esetleg nem tudhat róluk.
Ennek kapcsán én is elkezdtem morfondírozni azon, hogy mennyi minden van, amit nem vagyunk hajlandóak megosztani egymással, de legfőképpen Istennel. Sokszor hallottam, de én magam is sokszor használtam a kifejezést: Milyen jó, hogy nem látsz bele a fejembe! Te jó ég, mi történne a barátommal, a szüleimmel, tanáraimmal, kollégáimmal, ha mégis megtennék. Akkorát csalódnának bennem, hiszen ott, a fejemben a legőszintébb módon születnek meg gondolatok, érzések, vélemények, kritikák stb.
S ugye ott van Isten, akiről tudjuk, hogy mindenható, mindent tudó, mégis úgy teszünk, mintha lenne egy láthatatlanná tévő köpenyünk, ami elrejt bennünket Előle. Ezt most úgy sem látja, nem is láthatja, hátha most túl elfoglalt ahhoz, hogy odafigyeljen… Igen, lehet, hogy ezek csak az én naiv gondolataim. Gyakran azt hiszem, hogy ha a sötét kis szobámban történik valami, az ott is marad. Illetve sokszor hiszem, hogy ha teljesen világi társaságban teszek valamit, az biztosan nem jut el Hozzá.
És van még egy hozzáállás. Ez már sokkal magasabb szintű keresztyén profizmust igényel. Amikor elbarikádozom magam mindenféle tanítással, amit évek hosszú során diktáltak belém. Ezek számomra sokszor csak üres szavak, mert én magam még soha nem éltem meg. Soha nem kellett megküzdenem vele. Amikor történik velem valami rossz, és én nem érezhetem rosszul magam miatta, mert az Istennek mindig igaza van. Hiszen, ha megtenném, akkor én megkérdőjelezném az Ő akaratát, szándékát, jóságát. De én nem megkérdőjelezni akarom, egyszerűen csak nem tudom feldolgozni, nem értem, bánt. Ilyenkor megpróbálom alkalmazni azt a technikát, hogy ha eleget hajtogatom, hogy Istenem, igazad van, nem fáj, akkor a fájdalom elmúlik magától.
Itt muszáj megállnom. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az, amire tanítottak nem helyes. Nem is azt, hogy az Istennek nincs igaza valamiben. Rövidke életem során gyakran tapasztaltam az isteni rendezés bravúrjait, a „véletlen egybeesések” tömkelegét, és azt, hogy valami fájdalmas, számomra nagyon nehezen megélt dologból az Isten hogyan teremtett valami egészen csodálatosat.
Azt mondom, hogy az őszinteséggel időt spórolhatunk meg, és nem kell felesleges köröket futnunk. Úgy gondolom, szükség van arra, hogy szívünk teljes bizalmával tudjunk az Isten felé fordulni, és azt mondani: Istenem, „bárcsak tudnád”, hányszor haragszom Rád, hányszor nem értelek, és nem értek egyet a döntéseiddel, hányszor kérdőjeleződik meg bennem minden, többek között a léted is. Hányszor nem értem, miért adod a fájdalmat, a betegséget, a konfliktust, a veszteséget. Istenem, ha tudnád hányszor…
És akkor hirtelen rádöbbenek: tudja. Valóban tudja. Hiszen ismer. Engem. Téged. Úgy, ahogy vagyunk. Olyannak, amilyenek vagyunk. S ha ez sem lenne elég, ismeri a szívünk, azt a kételkedő szívünk, amely nem meri bevallani, hogy sokszor nem tudunk úgy viselkedni, úgy érezni és gondolkodni, ahogyan azt elvárják tőlünk. Pedig igazán szeretnénk, de nem mindig megy.
Isten az egyetlen, akinek válasza van a kérdéseidre. Ő az egyetlen, aki meg tud birkózni a haragoddal, fájdalmaddal és a meg nem értéseddel. Ő az, aki meg tud birkózni veled. És akarja is, de ehhez bizony oda kell állnod elé. Nyíltan. Tabuk nélkül. És beszélned kell Hozzá. És egy áttusakodott éjszaka után, talán az Isten áldással bocsát tovább… (1Móz 32, 22–31)
Marofejeva Nelli
