Mindenekelőtt, mivel általában ugrálok a gondolatok között, leszögezném, hogy ezt a bejegyzést leginkább személyes beszélgetések ihlették. Eszmecserék arról, hogy talán túl nagy fába vágtuk a fejszénket; talán túl sokat vállaltunk; talán a céljaink túlnőttek rajtunk; talán nem bírjuk a nyomást; talán „szerettünk volna nagyra törni, de az Úr a hétköznapok dzsungelében látna szívesebben”; talán nem én vagyok az alkalmas személy arra, hogy… Hát ezen mocorgunk egy ideje. Nem csupán én, kimondom, és rájövök, hogy sokan vagyunk. S akkor egy videó egyszercsak odavág: „I am not supposed to be here…” („Nem itt kellene lennem…”)
Adott egy Amy Cuddy nevű nő. Szociálpszichológus egyébként, és azon ritka kutatók egyike (bocs minden kutatótól), aki valami igazán hasznos dolgon kezdte törni a fejét. Rég elfogadott tény, hogy a belső érzelmeink tükröződnek a nonverbális kommunikációnkban (gesztusok, mimika, testtartás stb.). Tehát, ha bemész egy új helyre, és feszélyezve érzed magad, illetve kicsinek és idegennek, akkor valószínűleg a terem sarkához vagy hátsó részéhez mész, leülsz, keresztbe rakod a lábad, még a kezedet is (talán a táskádat is az öledbe teszed), és lehajtod a fejedet. Tehát egy az egyben begubózol. Ez a kedves hölgy viszont azt kezdte vizsgálni, hogy vajon fordítva hogy is van ez. Vagyis: vajon a nonverbális kommunikáció is alakíthatja-e, hogy hogyan érezzük magunkat. Érdekes kíséreteket csinált. Például az egyik kísérletben részt vevő emberek azt az instrukciót kapták, hogy egy üres szobában vegyenek fel hatalmipozíciós-beállást (csípőre tett kéz, kihúzott felsőtest, esetleg karok szét a levegőbe, nyitott ülőhelyzet stb.). Más kísérleti alanyok éppen az ellenkezőjét kapták: összekuporodás, keresztbe a kezek-lábak, fej lehajt, stb.. Ezután a kísérletben részt vevő személyeknek egy állásinterjúra kellett bemenniük. Mondanom sem kell, a hatalmi pozíciós egyéneket felvették. Azt ajánlotta tehát, hogy bátran tettessük, hogy mi vagyunk a „janik” – az emberek elhiszik, s akként kezelnek minket, s így lassan nő majd az önbizalmunk a pozitív visszajelzések alapján. Zseniális.
Ámde! Felmerült egy kérdés az emberekben (ahogyan jó keresztyénként biztosan benned is, kedves Olvasó), hogy nem csalás ez? Tettetni, hogy azok vagyunk, akik nem, hogy úgy kezeljenek, ahogy azokat, akik mi is lenni szeretnénk?
És itt jön a csavar. Elmondja, hogy ő miért kezdte el kutatni ezt a témát. Nem lövöm le a poént, hátha valaki megnézi. A kérdésre a választ egy korábbi oktatója adja meg: „Ne addig tettesd, amíg sikereket érsz el, hanem amíg azzá nem válsz!” Bumm.
Ha elég sokáig tettetem, hogy igenis jó vagyok valamiben, igenis képes vagyok rá, akkor egy idő után valóban így lesz? Elég sok problémára megoldás lenne ez. Kicsit utánagondoltam, annyi filozófiai elmélettel, vonzás törvényével meg minden mással lehet ezt az elméletet magyarázni, de, gyerekek, egyszerűbb: HIT. „Ha egy mustármagnyi hitetek volna…” (Lk 17,5-6)
Ha elhiszed, hogy ennél több vagy, hogy ennél jobbat is ki tudsz hozni magadból, akkor előbb-utóbb megnő az önbizalmad, és megerősödsz. De mondok valamit, szerintem nem működhet ez csak úgy magától, mert lássuk be, számos olyan embert ismerünk, aki évek óta keményen hiszi, hogy ért valamihez, mi pedig tudjuk, hogy nem. Kell ehhez a szociálpszichológiai elmélethez egy kis bölcsesség és józan ítélőképesség is. Én azt mondom, hogy kérdezd meg az az Úrtól, hogy Ő is ott akar-e látni, és próbálkozz hittel! Ha Ő megáldja, te pedigcsinálod, akkor „…hegyeket mozgathatnátok meg”.
A fentiek fényében, kérlek, gondoljátok át ezeket az ismerős mondatokat: „Úgyse fog sikerülni”, „Én ehhez kevés vagyok”, „Én nem vagyok idevaló”, „Nem fognak felvenni”, „Eddig is mindig eltoltam”, „Semmi értelme próbálkozni.”
„I am not supposed to be here…” Nem kell, hogy így legyen. Lesz kudarc? Lesz. Lesz siker? Lesz. Lesz változás? Itt lépsz be te a képbe: lesz változás?
„Ne addig tettesd, amíg sikereket érsz el, hanem amíg azzá nem válsz!”
Sárközi Andrea
7 hozzászólás
Fake it till you make it. Szerintem is sokszor ezt kell tennünk. Pl ha tudjuk, hogy ok nélkül, vagy valami piti ok miatt vagyunk levertek, akkor erőltessük magunkra a mosolyt és hamarosan tényleg vidámabbak leszünk.
Én is így látom, ugyanakkor meg közben azon is töprengtem, hogy a szó szoros értelmében véve, ez végülis nem képmutatás, vagy manipuláció? Vagy inkább egy önbizalomnövelő technika? Nehéz megtalálni, hogy hol a határ….
Egyébként itt a videó linkje, ha érdekel valakit a teljes sztori:
http://www.ted.com/talks/amy_cuddy_your_body_language_shapes_who_you_are
Mondjuk szerintem annyira nem kell ezt túlparázni. Próbálkozni akkor is, amikor nehezünkre esik vagy nem jön természetesen a dolog, szerintem nem képmutatás, hanem próbálkozás. Legfeljebb nem jön össze.
A fake it till you make it legfontosabb ötlete szerintem is pont az, hogy már próbálkozni is nehéz sokszor, ezek a kezdeti elindulások pont emiatt ennyire fontosak. Valakinek (Karinthy??) van is egy írása arról, hogy a 0 és az 1 között az életben jóval nagyobb a szakadék, mint az 1 és 2 között, ez szerintem pont a mustármag analógiája. 🙂
Ami furcsa, hogy ez általános jelenség (bár tagadhatatlan, hogy Amy Cuddy miatt inkább a nőkhöz kötik), én azt gondoltam, Amerikában a (minden jellegű) kezdeményezőkészséget magukba szívják az emberek még gyerekkorban és egyre többször hallom, hogy ez azért nem annyira egyszerű.
Kiváló írás egyébként, köszönjük szépen. 🙂
0 és 1 közötti távolság, mikor egy igazi bölcsész a koordinátarendszerhez nyúl 😀 nagyon tetszik ez a hasonlat. Ehhez kapcsolódóan gondolkodtam egyébként azon, hogy vajon annak a távolságnak a meglépéséhez nem kell vajon, hogy legyen emberünk? Mármint neki is volt egy tanára. Mintha ebben a kutatásban eltekintett volna a támogatás fontosságától. Nem tudom, hogy anélkül is működhetne-e…
Ha! Tudtam en, hogy erdemes Grace klinikat nezni! (En ott hallottam eloszor a power posingrol)
Kár, hogy ezt nem lehet lájkolni 😀 én is leváltom a TED videókat akkor, a sorozat kellemesebbnek tűnik 😀