„Indul a küszöbről az út: ha nem vigyázok, elszelel; Felkötöm én is a sarut, gyerünk, utána, menni kell” (J.R.R. Tolkien)
Az utazás egyszerre szól az otthontalanságról és arról, hogy az ember hazafelé tart. Minden táj, amelyet útba ejt, kevés ahhoz, hogy legyökerezzen, mert ő másra vágyik, az igazi otthonra. Nemhiába nevezi a teológia az embert homo viatorumnak, úton lévő embernek. Haladunk magunktól Isten, az Örök Másik felé, a töredékesből a tökéletes felé, és miközben élvezzük az utazást, érezzük, hogy mindez nem elég. Mi nem csupán erre vágyunk. Nincs ezen a földön maradandó városunk, mert nem találunk nyugalmat. Tovább kell menni. Sose tekinthetünk magunkra úgy, mintha készek, egészek lennénk, csupán haladunk a reménység felé, hogy utazásunk végcélja az a Valaki legyen, aki egésszé tud tenni minket.
Visszatérő élményem, hogy nem jutok egyről a kettőre. Pedig a hírek hallatától a reakcióig, hittől a szeretetig, hálától az emlékezésig vezet út. Folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy a hit nem egy hermetikus, belső világ építgetésére adatik, hanem arra, hogy látható, hallható, érzékelhető legyen. Hogy tudjak bízni és szeretni vele. Mert minden hitem, amit szeretetben nem váltok a másik életének kincsévé, romlandó áru.
Miért vágyunk folyamatosan új utakra, ha a régieket sem járjuk végig? Talán azért, mert a régieket nem úgy járjuk, hogy Istenhez vezessenek, akihez vágyunk eltalálni a legmostohább útjainkon is. Ezért új utakba kezdünk, de nem jutunk sokkal előrébb. Pedig minden út Istenhez vezet, ha úgy járom, hogy hozzá vezessen – nem kell az új bűvöletében és kényszerében élnem, mert Isten váratlanul megjelenhet utaimon, ha utazás közben Őt keresem.
Hova tartasz, utazó? – kérdezi tőlünk a világ. Aztán eligazít: hogy tudd, merre mész, meg kell ismerned önmagad! A Szentírás ezt felülmúlja, amikor azt mondja: hogy lásd merre haladsz és merre halad a világ, ismerd meg Istent! Ő megismerhető, sőt vágyik arra, hogy létét és dicsőségét nyilvánvalóvá tegye. Isten kijelentése vezet arra, hogy máshogy járjam az utam – felé vezető útként, ahol Ő egyszerre lehet célom és társam. Utazókként nem akárhonnan tartunk valamerre. Krisztus eligazít minket a világban, mert jelen van és magához vonz mindeneket. Az egyház is erre épít, fokozatosan növekedve a hitben és szeretetben. Egészen más ez az építkezés, mintha a semmiről kezdenénk, emberi alapokról, emberi anyagból dolgozva. Az egyház nem a nulláról kezdődik, hanem Krisztus feltámadásáról, és halad a kiteljesedés ígérete felé, a történelem vége felé, amihez közeledve nyilvánvalóvá válik Krisztus uralma az emberi érvényesülés és siker mítosza, a gyökértelen hatalmak és erők felett, legyenek azok angyali vagy földi hatalmak.
Jézusnak szokása volt váratlan utakon rátalálni az emberekre. Pétert a halászatból hívja el, Mátéval ott hagyatja a pénzváltó asztalt, az emmausi tanítványokkal úgy beszélget, hogy nem ismerik fel, Pált úgy állítja meg az öldöklésben, hogy megismerteti magát vele.
Tesó, minden utad olyan úttá válhat, amin találkozhatsz Jézussal, ha úgy járod őket, hogy nem zárod ki Őt az életedből. Vizsgaidőszakban és a hosszú hetek szürke hétfőin, kimerültségben és örömben, a fájdalom és az öröm könnyeivel áztatott éjszakákon találkozni akar veled, de tapintatosan közelít. Nem azt mondja, hogy az ajtó előtt állok és láncfűrész van nálam, nekem mindegy hogy, de bemegyek, hanem azt mondja: „az ajtó előtt állok és zörgetek”. Várom, hogy te nyiss. Halljuk meg ezt a halk kopogást a legzajosabb úton is, és egy lépést sem teszünk majd úgy, hogy Isten kegyelme ne kísérjen el minket.
Laskoti Zoltán
