Nagy zenerajongó vagyok. Kikapcsol, megnyugtat, feldob, felspanol. Elmond dolgokat, amiket én nem tudok – vagy talán nem akarok. Néha rácsodálkozok egy-egy dalszövegre: hogy volt képes az írója úgy és azt megfogalmazni? Mindenhez tudok dalokat kötni: örömhöz, bánathoz, fájdalomhoz, szerelemhez. Van olyan dal, amit csak évekkel Édesapám halála után tudtam újra énekelni, hosszú ideig még csak hallgatni se bírtam. Akad, amit csak és kizárólag hétfő reggel hallgatok. Van, amit olyankor, mikor tudatosítani akarom magamban az Isten mindent megelégítő voltát. Kerül olyan is, ami szerelmet takar, egyszerre édes és iszonyúan fájó. Számtalan előadót és stílust – vagy épp azok keverékét – sorolhatnám a legkedvesebbjeim között. Ha azonban abszolút kedvencet kell megneveznem, akkor mindig kiemelkedik egy: Zorán (ez itt a reklám helye, yeeee!!! ). Mindenki más utána jöhet – ki hajszállal, ki többel, de csak utána. Tudom azt is, miért szeretem annyira: olyan egységben van nála dallam és szöveg, olyan művészi játékot visz bele a zenekar minden egyes tagja, olyan bölcs és találó szövegei vannak, olyan változatos, mégis egyedül rá jellemző hangszerelés uralja a zenéjét, ami bármilyen hangulatomhoz illeszkedni tud. Egy ideje van egy különös kedvencem tőle, amiről sokáig még csak nem is tudtam. A dal címe Penitencia. Magyarul: büntetés.
Legszívesebben annyit csináltam volna, hogy bejegyzés gyanánt ide másolom a szövegét, belinkelem a jútyúb videjót, oszt’ ágyő, jobbra el, rágódjatok rajta! Mert hogy: mint azt már feljebb írtam volt, Zorán zenéje – bölcs. A dalban egy ember – talán álmában, talán képzeletében – találkozik Istennel. Igen hivatalos találkozó ez, nyakkendő meg minden, ami kell, de ugyanakkor közvetlen is, mert „Kezet nyújt az Úr, És szép tisztán szólít magyarul: – Nos, ülj le ott, és tölts magadnak, adj időt a gondolatnak! Ráérünk, őszintén mesélj! Na, hogy telt a mélyben ennyi év? Csak mondd, ne félj!” És emberünk mesélni kezd. Pontosabban: sorra nekiszögezi a Mindenhatónak kérdéseit, panaszait, szemrehányásait. S ami igazán megfogott engem, az a dal befejező mozzanata: „Csak zuhanok, s egy angyal súgja: jár a büntetés, Még semmit sem értesz, így hát nincs bocsánat, szépen visszamész, bizony, visszamész…” Minél tovább hallgattam, annál inkább szöget ütött fejemben a gondolat: mi van, ha fájdalmaim, visszatérő kérdéseim, gondjaim, mókuskerekeim azért vannak, mert valamit minden egyes alkalommal elmulasztok? Ha valamit nem tudok vagy nem akarok észrevenni, megtanulni? Ha kínlódom, imádkozom, őrlődöm, de nem sajátítom el a leckét? Talán évek telnek el úgy, hogy én észre se veszem, miről is van szó… és már megint zuhanok és megyek vissza az élet iskolapadjába. Rémiszt a gondolat, hogy mi mindentől megfosztom magamat és a kapcsolataimat, mert még mindig nem tudom a leckét. Mindeközben pedig hadakozom Istennel, mert nem értem Őt.
Én szeretném megtanulni a leckét. Szeretném elsajátítani az isteni tananyagot. Szeretnék úgy élni, hogy tudom, dolgainkra figyelnek, s, hogy egyszer bizony válaszolnom kell. Hogy amikor legközelebb kezet nyújt az Úr, azt tudjam mondani: értem már! Mert nem vagy Te örök bujdosó, Uram… Talán akkor nem kell többé zuhannom.
Kocsis Julika
