alone-beach-girl-ocean-sad-Favim.com-132550

Voltál már úgy, hogy azt érezted, bármit csinálsz, bármit mondasz, semminek nincs értelme, mert te úgyis elrontod; úgyis csak rosszul csinálod? Talán azért van ez így, mert vannak már arcraesős-tapasztalataid.

Ami engem illet, sajnos kijelenthetem: hajlamos vagyok belelovalni magam abba a gondolatba, hogy bárhogyan viselkedem, bármit teszek, bármihez kezdek hozzá, úgysem vagyok jó keresztyén – ugyanakkor tudom, hogy már maga a kifejezés is relatív… (Létezik-e egyáltalán Jézus gondolkodásmódjában jó keresztyén prototípus?) Ezek után, ahogy az lenni szokott, mindez hatással van a közérzetemre, a másokkal való kapcsolatomra, nem is beszélve az Istennel való kapcsolatomról. Egyik-másik barátom is sokszor csak annyit ír, hogy nem tudja, mi van vele, de valahogy sem igét olvasni, sem imádkozni nincs kedve. Aztán csak vegetál ebben az állapotban előrelépés nélkül. Kiégett keresztyén. Furcsa ezt így leírni – bár már sokan írták előttem –, hiszen kiégett életű emberekről olvasunk, de lehet-e egy keresztyén kiégett?

Kedves TeSó! Veled is volt már így? Vagy épp így vagy?

Aztán rájöttem, hogy az a legfőbb bajom (talán bajUNK), hogy kapcsolatfüggő vagyok. Annyira szeretném, ha valamit jól csinálnék (Isten, család, barátok, főnökök, tanárok, stb. örömére), hogy közben szinte feladom önmagamat. Már kiskoromban is állandóan összehasonlításban éltem. Eddig ugyanis szinte mindig volt mellettem minimum egy személy, akikhez mások – a számomra nívót képviselő emberek – engem hasonlítottak. És persze, mindig az a másik volt a nyerő: a szebb, csinosabb, a jobb, a kreatívabb, az okosabb, és sorolhatnám… Emiatt most kb. hatvanszor megrágom magamban, hogy jó-e, ha ezt vagy azt teszem, és így vagy úgy. Mert: mit fognak szólni mások?

Aztán leültem, és elkezdtem agyalni, szépen lassan összerakni magamban, hogy mi ez az egész. Miért kell úgy éreznem – látszólag egészségesként –, hogy nyomorék vagyok? Miért akarok olyan görcsösen másoknak tetszeni, ahelyett, hogy Istenre figyelnék jobban? Miért nem válnak élőbbé, mindig hatóvá bennem azok a szavak, amelyeket már olyan sokszor elmondtam másoknak? Az igék, amelyek gyógyítanak, amelyek helyreállítanak, amelyek semlegesítik a korábban méregként lelkembe és gondolataimba jutó dolgokat? Miért hagyom folyton, hogy a sátáni hazugságok legyőzzék bennem Isten élő igéjét (főleg az ígéreteit)? Miért forgatok magamban sátáni hazugságokat, időt pocsékolva rájuk, miközben Istenre sokszor „nincs időm”?

Lelki mélység, BUMM, bele a közepébe! Itt, egy ponton el kell(ett) döntenem: továbbmegyek ezen az úton, de akkor vége(m), vagy visszafordulok az eddig elhagyott keskeny útra és élek. A sátáni hazugságok (külsőmről, belsőmről, múltamról, jövőmről, stb.) formálnak vagy az ige? Végleg tönkremegyek vagy épülök?

Döntöttem… Vagyis Valaki megerősített a döntésben. Felállított. Megölelt. Leporolt.

Nem könnyű a „régi-új”, sajnos elbukásokkal teljes, de végre igazán én vagyok, a boldog én. Krisztussal többségben. Végre nem az érdekel, mit fogok elrontani, nem erőszakolom magamra az elvárt dolgokat, hanem aktívan hagyom Istent dolgozni bennem és általam. Értékemet a Teremtőm adja meg, nem az emberek – ez az alapigazság! És ehhez tényleg nem kell mások véleménye… Hadd álljon itt Pál egyik kitűnő gondolatmenete e kérdésről, lezárásként: „Most tehát embereknek akarok tetszeni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Galata 1,10) – én viszont Krisztus szolgája akarok lenni. Ugye te is, TeSó?

Magyar Katalin

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .