Foucault-inga

Mirrored_Foucault_Pendulum

„Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17)

Különleges és átütő élmény megtapasztalni azt, amit egyébként mindegyikünk megtanul az iskolapadban, hogy a világunk állandó mozgásban van. Számomra az első ilyen meghatározó élmény az volt, amikor sátorozás közben végignéztem egy teljes hajnalhasadást. Némileg más, de szintén rendkívül látványos a címben szereplő inga mozgása, amivel francia fizikus bátyánk szemléltette először rendkívül meggyőzően, hogy miközben az inga egy síkban mozog, a Föld lassan azért megfordul alatta. Ma azonban, amikor teljesen hétköznapi dolog, hogy a Discovery-n kozmikus felvételeket látunk, rajtuk a bolygók világát, a parányi Földet, a lakóhelyünket, amint a Nap vonzásterében mozog; vagy éppen a Holdat, amely körülöttünk kering, a táguló világegyetemet, megszülető és elpusztuló csillagokat, sokkal nagyobb betekintésünk van abba a rendszerbe, amely a teremtésben létrejött.

Mivel meglehetősen sok állandónak tűnő dolog van az életünkben, ezért sokszor nem gondolunk bele igazán abba, hogy ennek a világunkban jelenlévő állandó változásnak mi magunk is résztvevői, cselekvői és elviselői vagyunk. Hérakleitosz megállapítása szerint kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba; de a mi gondolkodásrendszerünkhöz közelebb van az orosz népi bölcsesség, miszerint a folyóval ellentétben többször is beleléphetünk ugyanabba a gereblyébe (a mellékhatásokról érdemes orvosunknál és gyógyszerészünknél tájékozódni). Kifejezetten bántó tud lenni az egysíkúság, az unalom, amely rátelepszik az életünk bizonyos időszakaira. Sokszor hallani efféle panaszt, zokszót: olyan unalmasak az órák, olyan eseménytelen a magánéletem, annyira egy helyben toporgunk egyik vagy másik tervünkkel. Sokszor annyira vágynánk valami szédületes változásra, megújulásra, szenvedélyes eseménysorozatra. Talán nem véletlen, hogy ezekben az unalmasnak tűnő időszakokban az emberek jelentős része képernyőkre tapad, hogy az életükből hiányzó színt, izgalmat egy-egy filmdrámában, szappanopera-sorozatban találják meg. Vannak élethelyzetek, amikor minden porcikánk mozdulni akar, változásra vágyik, de mégis szürke eseménytelenség nehezedik ránk. Kötelező tanórák, rutinmunka nyolc órában, házi feladatok, kötelező olvasmányok, vacsorakészítés, mosogatás… Folytathatnám, de mindegyikünk ráeszmél időnként, hogy mennyire jó lenne kitörni ebből a mókuskerékből. Teljesen mindegy, hogy mit, csak valami MÁST csinálni. Egy MÁSIK életet élni. Többek közt ezért válik vonzóvá minden képregényhős, aki maszkban, köpenyben VALAKI MÁSSÁ lesz, s képes alternatív életet élni.

Másfelől viszont sokszor bántóan sok a mozgás körülöttünk. Ahogy korosodunk, egyre jobban zokon esik nekünk mindenféle változás. Adaptálódunk, igazodunk, idomulunk a saját környezetünkhöz: családunkhoz, barátainkhoz, a sarki bolt nyitva tartási rendjéhez, a sarkunkat feltörő cipőhöz, a nyikorgó parketthez. Kiakadunk, amikor valamilyen változás áll be ezekben. Néha akkor is, ha ez a változás pozitív. A rövid igerész, amelyet az írásom elejére citáltam, egy nagyon groteszk jelenet eleme. Jézus meggyógyít szombaton egy sánta embert, s a csodát egészen furcsán reagálják le mindazok, akik egyébként rendkívül vallásosnak tartották magukat. Nem az isteni hatalom megnyilvánulásán ámulnak, hanem begurulnak, mert Jézus megtörte a szombatot. Bár nem szeretjük ezeket utólag bevallani, de sokszor reagálunk Isten cselekedeteire hasonlóképpen. Ő megmozdít valamit, megváltoztat, átformál – de mi a puszta változás tényétől is megriadunk. Haragszunk. Neheztelünk. Szeretnénk visszacsinálni, meg nem történtté tenni, a magunk elképzelése szerinti rendet helyreállítani, még akkor is, ha az oldalról nézve (különösen pedig felülről nézve) teljes káosz. Miért kell Ábrahámnak kimennie a saját földjéről? Miért kell Jónásnak éppen Ninivébe mennie? Miért küldi Jézus éppen a földhözragadt tanítványait a föld végső határaihoz?

Jézus mondatában benne van a válasz: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” Jézus mozgásban van. Mindig. Akkor is, amikor sokan úgy látják, hogy most nem tesz semmit, most hallgat. Akkor is, amikor nem tűnik tervszerűnek, amit csinál. Akkor is, amikor úgy tűnik, hogy elkésett (lásd Lázár esetét); és akkor is, amikor túl sietősnek tűnik az Ő tempója (képzeljük magunk elé Lévi Mátét a vámszedő-asztalnál, amikor éppen a napi bevételt számolja, és Jézus azt mondja neki: „Kövess engem!”). Jézus életritmusa, mozgása tökéletesen beleilleszkedik a mennyei Atya terveibe. Akár a finomra hangolt óramű, akár a metronómhoz igazított zongoraütem, akár a tizedmásodpercre pontosan elengedett nyílvessző, amely a szárnyaló maradat földre teríti. Jézus folyamatosan lendületben van. Valahol ezt kell megértenünk, amikor a magunk életének változatlanságai és változásai miatt dünnyögünk. Krisztus engem is szeretne lendületbe hozni, mozgásra sarkallni, változásra bíztatni. Persze, nem értelmetlen és vad rohanásra, nem cél nélküli futkorászásra. Hanem céltudatos, reményteljes küzdelemre. Tervszerű munkára. Az Ő akaratán alapuló szolgálatra. Pál idős fejjel vetette papírra, amit nekünk fiatalon is érdemes komolyan vennünk, akár egy életprogram alapjaként is:

„…Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,14)

Szimkovics Tibor

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..