Panasz és vezetés

114. zsoltár
1. Amikor Izráel kivonult Egyiptomból, Jákób háza népe az idegen nyelvű nép közül,
2. Júda lett az Úr szent népe, Izráel a birodalma.
3. Látta a tenger, és elfutott, a Jordán pedig meghátrált.
4. A hegyek ugrándoztak, mint a kosok, a halmok, mint a bárányok.
5. Mi lelt téged, tenger, hogy elfutottál, és téged, Jordán, hogy meghátráltál?
6. Hegyek, mit ugrándoztok, mint a kosok, és ti halmok, mint a bárányok?
7.Reszkess, te, föld, az Úrtól, Jákób Istenétől,
8. aki a sziklát bővizű tóvá változtatta, a kovakövet forrássá!

Vannak leckék, amik örökre megragadnak emlékezetünkben, évek múlva is fel tudjuk idézni őket. Nem mindig kellemes tapasztalatok ezek, de emlékszünk rájuk, mert valami lényeges dolgot tesznek hozzá az életünkhöz, nélkülük nem lennénk ugyanazok. A megmaradt leckék ugyanis legtöbbször nehéz leckék. Kudarcok. Csalódások. Pofáraesések.

Izrael népének ilyen lecke volt a fogság. Története során a környező nagyhatalmak többször használták csatározásaik előszobájának Palesztinát és ilyenkor Izraelbe törölték a lábukat, meghódították az országot, elvitték a népet fogságba. Itt lett a nép a panasz népe. A panasz mozgatórugója, hogy a nép nem tudja, számíthat-e még Istenre, aki hagyta, hogy fogságra verjék, sőt (ki tudja?) egyenesen ő küldte fogságba a népet. Nem csoda, hogy az ember ilyenkor nem tudja eldönteni, hogy eljut-e panasza Istenhez és Isten hajlandó lesz-e kiásni az idegen egek alól. Pilinszky se tudta.

Ebben a zsoltárban a panaszt ellensúlyozza a szabadítás. Akit megszabadít az Isten, az kétszer születik. A panasz népéből megszületik a hála népe, a kétség népéből a hitvallásé. Jákób háza szent néppé lesz ebben a szabadításban, mert az Úr sajátjának mondja, szövetséget köt vele. A választott nép nem területi autonómiát, kisebbségi jogokat, érdekképviseletet kap Egyiptom földjén, nem élhető munkakörülményekre és megfelelő fizetésre áhítozik, hanem szabadulásra. Politikai és lelki szabadulásra, szabadulásra az elnyomás és a kételkedés alól. Hogy Isten végre IGENT mondjon imáira és megmutassa magát.

Egymás mellett van ebben a zsoltárban a panasz és a hála, a hatalom és a kegyelem, az emberi és az isteni cselekvés, és ez az együttállás meghatározza az életünket ma is. Isten nekivitte a népet a lehetetlennek: a tengernek, a sivatagnak, a megáradt Jordánnak, és a nép elindult, mert hitt az Úrnak. Isten megnyitotta az utat, de a népnek kellett kivonulnia, vállalkoznia a feladatra és engedelmeskednie.

Jól tudjuk, milyen lehetetlenségeknek kell nekimennie ma az egyháznak, a gyülekezetnek, a reformátusságnak. Vannak, akik azt jósolják, bele is fog bukni, zátonyra fut. A szabadítás története nem ment fel a felelősségteljes gondolkodás alól, hogy azoknak a lehetetlenségeknek ne fussunk neki, amikben Isten nem ígért áldást, növekedést. Azonban Isten országának építésében az emberileg lehetetlennek látszó helyzetek utakká válhatnak. Nehéz, maradandó, de áldott leckékké válhatnak, amiken keresztül átvezet minket Isten a cél felé, ahogy a népet is a lehetetlenen keresztül vezette.

Isten nem fogja vissza hatalmát népe megszabadításában. Nemcsak folyókat, hegyeket mozdít, hogy a népe megérkezzen az ígért földre, hanem lehetetlennek tűnő helyzeteket töröl el, régi haragosokat békít meg, megfáradt szolgákat tölt el új erővel. Minden a célt szolgálja, Isten célját. A szövetséget, a vele való közösséget.

Isten közelében a bebetonozott, megrendíthetetlennek tűnő dolgok is életre kelnek, félreállnak az útból, sőt ők maguk válnak úttá, lehetőséggé számodra. Ezen az úton járni pedig azt jelenti, hogy nem ringatod bele magad két tévedésbe: hogy az egyházban minden magától működik, vagy a másik véglet, hogy az egyházban mindent működtetni kell. Se reformátuséknál, se a saját életünkben nem ez a tényállás. Isten elkészíti a népnek az utat: nem kell hidat építeni, alagutat fúrni, ellapátolni a hegyeket, viszont a nép magától nem tud végigmenni ezen az úton. Istennek kell vezetnie, táplálnia őket. A lehetetlenen keresztül csak Isten hatalma és kegyelme készít utat, a többi magunk csinált ösvénybe belebuktunk és bele is fogunk bukni.

Figyelj Isten vezetésére. Ő a hatalmas Úr, aki egyedül méltó arra, hogy reszketve, porszemként álljunk meg előtte, viszont Ő nem ezt akarja. A legnagyobb lehetetlenséget legyőzve, az Isten-ember távolságot áthidalva emberré lett és megszabadított minket bűnünk uralmától, a kárhoztatástól, hogy az Ő népe legyünk. Kérdezd meg magadtól naponta: Istenem, mit tegyek? Krisztusom, hogyan szerethetnék ma jobban?

Laskoti Zoltán