Dicséret embernek?

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Egy korábbi TeSó-blogos bejegyzés az egyedül Istené a dicsőség témában született, hiszen, mint ahogy Kacsó Géza tiszteletes is írta, a KRISZ ezt választotta a 2014-es évének mottójává. Nálunk, Kárpátalján, református körökben egyébként elég divatos mondat ez máskor is. Például, velem többször megtörtént, hogy amikor hallottam egy igehirdetést (mondjuk valamilyen ifin), ami tetszett, és ezt elmondtam az előadónak is, ezt kaptam válaszként: egyedül Istené a dicsőség! Ez persze elég szimpatikus reakció, a dicséretet elfogadni különben sem mindig egyszerű.

De mi a helyzet a dicséret adásával? Mivel semminek nem vagyok a szakértője, így csak a véleményem tudom leírni a témáról, és kíváncsi vagyok a te véleményedre is, ha szeretnéd megosztani. Szóval mi, akik szerint egyedül Istené a dicsőség, dicsérjük-e meg barátainkat, ha valamit jól csinálnak; lelkészeket vagy teológusokat, ha tetszett az istentisztelet; vagy mondjuk anyukánkat, ha finom volt az ebéd?

Az én véleményem az, hogy az őszinte elismerés javítja az emberi kapcsolatokat. Ösztönzi a dicséret kapóját, örömet okoz neki, jobb teljesítményre motiválja, és hálás lesz annak, akitől az elismerést kapta. Ettől még Istené marad mindenért a dicsőség, mert valamiért úgy gondolom, hogy ha Isten iránti szeretetünket is részben úgy közvetítjük felé, hogy szeretjük az embereket, akikkel találkozunk, talán az emberek dicsérete sem kisebbíti az Isten dicsőségét. Ha egy lelkész egy istentiszteleten különösen lelkes, kiönti a szívét a gyülekezetnek, és úgy érzi, most valóban megértett valamit, és minden erejével azon van, hogy ezt átadja a hallgatóságnak, de aztán semmilyen visszajelzést nem kap a gyülekezet tagjaitól –  az nagyon lelombozó lehet. „Talán nem értették meg, amit mondani akartam? Vagy egyáltalán nem is figyeltek?  Lehet, hogy rosszul végzem a munkám?”

Hajlamosak vagyunk arra, hogy ha valami nem tetszik, annak hangot adjunk, ha pedig valami tetszik, azt ne tegyük szóvá. Sokszor, ha valamivel nem értünk egyet, azt tudatni akarjuk mindenkivel, ha viszont egyetértünk, azt természetesnek vesszük, és inkább nem mondunk semmit. A Sparban észrevettem, hogy mostanában mindenki a postaládájukban kapott 20%-os kedvezménymatricákkal vásárol. Mivel én kollégiumban lakom, nincs postaládám, így 20%-os matricákat sem kaptam. Amikor legutóbb az Intersparban voltam, és az elárusító hölgy észrevette, hogy egyik termékemre sem ragasztottam matricát, fogott néhányat, amelyet valamelyik előző vásárló nem használt fel, és felragasztotta az élelmiszerekre, amiket én vettem. Gyakorolva a saját kis filozófiámat, hogy ne tartsam magamban az őszinte dicséretet, nemcsak megköszöntem a hölgynek, de szóvá tettem azt is, hogy mennyire kedves, amit csinált. Néha az egész napomat el tudja rontani egy-egy mogorva elárusító, de az ő helyzetükbe képzelve magamat: ha kedvességüket senki nem értékeli, egy idő után belefáradhatnak a másokért tett erőfeszítésbe, ami látszólag senkit nem érdekel.

Tényleg csak Istené a dicsőség, nélküle mi sem lennénk képesek méltatható teljesítményekre, sőt, nélküle nem is léteznénk. De mivel emberek vagyunk, igényt tartunk visszajelzésekre, így jó, ha mi magunk is éreztetjük a másikkal, hogy értékeljük, amit csinál: hogy ízlett a húsleves, hogy csinos a szoknyája, hogy tetszenek a viccei és szépen énekel. Ha eddig csak akkor beszéltél az ételről, amikor az el volt sózva vagy nem volt jól elkészítve, legközelebb próbáld meg a kritikát elhallgatni, és csak az őszinte elismerést szóvá tenni.

Molnár-Kovács Dorka

Facebook kommentek



Vélemények:

  1. Ügyes vagy, Dorka! 🙂
    Több gondolat is kavarog bennem. Nehéz lenne rangsorolni, uh irom, ahogy jön. Az első, hogy “dicsőségemet másoknak nem adom” – olvashatjuk a Bibliában. Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy talán el kellene különítenünk a dicsőség és dicséret, értékelés fogalmakat. Szerintem a jó régi törvényeskedős hozzáállásból alakult ki, hogy nehogy elvegyek Isten dicsőségéből bármit is, ezért minden dicséret után kényszeresen hozzá kell tennem: “Istené a dicsőség”. Talán így volt, talán nem. Nem voltam ott. 🙂
    A másik gondolatom épp ebből fakad. Sablongyilkos természetem van, ezért a már megüresedett, valódi jelentésétől és tartalmától megfosztott formulák engem feszélyeznek. Ilyen ez pl a teológián az “áldás, békesség”, mint alapvető köszönésforma, vagy az “Istené a dicsőség”.
    Ebben a kérdésben mostani nézőpontom, hogy egy kis változatossággal, természetességgel, a fogalom pihentetésével újra vissza lehet adni a régi értékét és tartalmát, ami után újult erővel és frissességgel tud megszólalni talán a következő generációban, vagy akár pár hónap múlva. 😀
    Kösz a közös elmélkedést! Nem volt hiábavaló. 🙂

  2. Ja, én sem szeretem a jól begyakorolt keresztény szófordulatokat, kicsit olyan könnyű válasznak tűnnek, amin nem kell gondolkodni, komolyan gondolni sem kell, mert mindenki ilyeneket mond…
    Azt nem tudom, hogy össze szoktuk e mosni a dicséretet meg a dicsőséget, vagyis szerintem nem, csak lehet, hogy én mostam itt össze. De csak a hatás kedvért 😀
    Én is kösz, hogy leírtad mi jutott eszedbe 🙂

  3. Nekem az a tapasztalatom, hogy a dicséret valami hihetetlen motiváló erő tud lenni. Főleg akkor, ha az illetőt nem dicsérik meg sokan. A tavalyi vakációs bibliahéten jöttem erre rá, amikor az egyik segítőm ugyanúgy megkapta a neki járó dicséretet a szép munkáért, mint mindenki más (tényleg jól dolgoztak). Az első nap még úgy gondolta, hogy ez egy hosszú, átdolgozott hét lesz, mint a suliban (mert ő tanár). Néhány dicséret után annyira felpörgött, hogy hétvégén megkérdezte, tartunk-e még egy hetet? 🙂 Elmondta, hogy a főnöke sosem értékeli a munkáját, itt meg minden apróságért kapott kedves szavakat, és ezért örömét lelte a munkában. Én meg örültem, hogy van egy lelkes segítőm. 🙂 Igen, azt gondolom, hogy valóban fontos értékelnünk egymást. És ugyanilyen fontos az építő kritika is: ha valamivel gondunk van, akkor ne csak elmondjuk azt, hanem javasoljunk alternatívát is, hogy lehetne jobban vagy másképp.

  4. Hát igen, én is úgy veszem észre, hogy vannak olyan emberek, akiknek még inkább szüksége van az ilyen visszajelzésekre. Meg nem fejtettem ki az írásban, de azért hangsúlyozom, hogy tényleg csak az őszinte értékelésnek van értelme, ahogy te is írtad – ha tényleg jól dolgoztak. Mert igaz ami igaz, a dicsérgetést is könnyen ilyen üres keresztény szokássá tehetjük, ha nem komolyan, hanem szokásból, álszentségből csináljuk.

  5. Ajánlom mindenkinek olvasásra Gary Chapman: Egymásra hangolva c. könyvét, vagy a Gyerekek öt szeretetnyelve c. könyvet. Biztosan sokan tudjátok, hogy az egyik szeretetnyelv a dicsérő szavak. És nincs semmi baj a dicsérettel. Akkor van baj, ha valaki kicsit többet tulajdonít magának abból, ami Istent illeti. Persze nehéz megtalálni az arany középutat. De az biztos, hogy megdicsérni kell: gyermekeidet, munkatársaidat, társadat, akár egy ezer idegent is.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

5 szóban rólam: keresztyén, feleség, PhD-hallgató, tanársegéd, blogger.
5 munka, amit rendszeresen végzek: egyetemi oktatás, tudományos kutatás, tárlatvezetés egy galériában, blogolás, design-munkák.
5 szóban az életfilozófiám: Szeretnék minden nap jobb lenni.
5 hely, ahol otthon vagyok: Beregszász, Debrecen, Newport, Beregrákos, Csongor.
5 tulajdonságom: lelkes, vidám, aggodalmaskodó, türelmetlen, tudatos.
5 dolog, amit szeretek:  amerikai late night show-k, futás, self-help könyvek, kávé, utazás.
5 dolog, ami fontos nekem: Isten, család, Kárpátalja, a fejlődés, a TeSó blog.