Nem telik el úgy nap, hogy ne kérdőjeleznénk meg Isten szándékát az életünk felől. Miért? Ma hallottam egy mondatot, amin elkezdett kattogni az agyam: „… az emberek azt szeretnék, hogy minden tökéletesen működjön ”. Hogy is van ez? Ha ez igaz, akkor sok probléma, gond, erőtlenség, hiányosság csupán azért annyira súlyos vagy rossz az ember számára, mert nem hajlandó elfogadni, hogy az életben nem működik minden jól, hogy nem lehet minden és mindenki 100 %-os.
Az emberek többsége, bevallom sokszor én is, egy maga által felépített, ideális világban szeretne élni. Tökéletes családdal, barátokkal, tanárokkal, egyházzal, főnökkel, időjárással,médiával, politikával, munkahellyel,fizetéssel, etc. Ezért van az, hogyha sokszor lehangoltak, kedvtelenek vagyunk rögtön más emberekben vagy a körülményekben látjuk a hibát. De jó, ha gyorsan szembesítjük magunkat azzal, hogy senki és semmi nem lesz tökéletes, a mi elvárásainknak megfelelő ezen a világon („Mert mindnyájan vétkeztek és híjával vannak az Isten dicsőségének” – Rm 3:23). Sőt, ha megfordítjuk a történetet: ha a felém érkező elvárások is olyanok lennének, mint amilyeneket én támasztok az emberekkel, a világgal szemben, akkor erre, én vajon hogy reagálnék? Valószínűleg ezt mondanám: ne haragudj, nem vagyok tökéletes, vannak gyengeségeim, bűneim, sokszor fáradt vagyok és leterhelt, de próbálok ezeken változtatni. Értsd meg, kérlek… Ha velünk ez a helyzet, akkor miért várjuk másoktól, hogy ők mindent jól csináljanak, vagy a „rendszertől”, hogy hibátlanul működjön? Miért hagyjuk, hogy ez a lehetetlen elvárás irányítsa a gondolkodásmódunkat? Ki ültette el azt a gondolatot a fejünkben, hogy a világnak tökéletesen kell működnie ahhoz, hogy én is tökéletesen működhessek?(„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” – Jn 17:15).
Az esetek többségében azt hiszem, hogy én csinálok valamit rosszul, azért nem történnek úgy körülöttem a dolgok, ahogy „kellene” nekik. Ezzel azt is képzelem, hogy lehet olyan állapotom, melyet ha elérek, majd minden egyszeriből csudajól megváltozik. Igazából nem tudom elfogadni, hogy a világot én nem tudom megváltoztatni. A világ úgy, ahogy van, velejéig romlott (persze Isten jó dolgokat teremtett, de sajnos, azok a bűneset után megromlottak). Ezen az ember önerejéből nem tud változtatni azóta sem: sem magát, sem másokat nem tud megjobbítani. Ha nem tudjuk megérteni és elfogadni a rossz és nemszeretem dolgokat is a jókkal együtt, és azt, hogy ezek is Isten velünk való tervének részei, akkor továbbra is, minden áldott nap meg fogjuk kérdőjelezni azt, hogy Isten tényleg jót tervezett-e az életünk felől. Hánykolódás – ezzel a szóval tudnám ezt a legjobban jellemezni. Az életben egyetlen egy dolog van, ami magunkban és másokban megváltoztatható, és aminek meg is kell változnia, ez pedig a szívünk. Az egyetlen orvosság a tökéletlenség ellen az evangélium. Nincs más út, nincs más igazság, nincs másban élet. Jézus magáról mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis Én általam” – Jn 14:6. Jézus maga AZ örömhír. Krisztus nélkül mindnyájan elveszettek vagyunk, a szó mindkét értelmében: elveszettek Isten számára és elveszettek az életünkben is, önmagunk számára. Nélküle nem tudjuk, hogy kik vagyunk, és hogy miért vagyunk a világon, nem tudjuk elfogadni a körülményeket, az embereket, az életet sem. Örökké keresni fogjuk, hogy mi az, ami változást hozna, amitől tökéletes lehetne minden, más szóval: mi a megoldás. De Vele tudjuk, és CSAK Vele tudjuk igazán. Krisztus tudta azt, hogy a világ romlott, és mindenkinél mélyebben tudta azt is, hogy mennyire nagy szükségünk van a megoldásra — ezért áldozta fel magát a kereszten. Azt hiszem, ezek után már nem lehet kétséges számunkra az, hogy Isten valóban jót tervezett az életünk felől, még akkor is, ha itt a földi életben nem lesz minden tökéletes.
Lénárt Julianna
