Amikor béke van…

Jimmy Lawlor

Azon gondolkodom mostanában, mi is az a megbocsátás. Pontosabban azon, hogy, ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell valljam: én képtelen vagyok a megbocsátásra. Tudjátok, arra az igazira, amikor úgy nézel a másikra, mint azelőtt, mint egy tiszta lapra, egy teljesen új lehetőségre, fájdalom, neheztelés, bizalmatlanság nélkül. Ahogy Isten néz rám, mikor újra és újra és ezredszerre és milliomodszorra is megbocsátja azt az iszonyúan gyalázatos, makacs bűnömet…

Képtelen vagyok rá. Pedig próbálkozom én. De mikor sokadjára futtatom le magamban a dolgokat, amikor eljátszom magamban a történteket, a lehetséges párbeszédeket s az azt követő – elképzelt – jövőt, szembe kell nézzek azzal, hogy mindig csak feltételeket szabok, feltételekhez kötöm ezt a bizonyos megbocsátást. Csak úgy nem adom oda ezt a – főleg magamra nézve – felszabadító, nagylelkű csodát, mert ahhoz túlságosan büszke, gonosz és félelemmel vegyes sértettséggel vagyok teli. Mindig ilyen borzasztó dolog ez a megbocsátás-téma. Illetve mégsem: akad egy kivétel. Furcsa… Magam sem értem tán’, de, amikor szeretek…! Amikor valakit tényleg szeretek – rokont, barátot, szerelmet, ismerőst, aki oly nagyon kedves a szívemnek, akkor sokszor nem is olyan nehéz. Vagy ha az is, nem számít. Mert a SZERETET az, ami mindent felülír. Ami mindent elfedez. Ami sebeket gyógyít. Ami újjá teszi a régit. Ami életet lehel a halottba. Ami az ISTEN lénye… S akkor egy pillanatra megértem, hogy mennyire hatalmas az ISTEN, mennyire monumentális az Ő szeretete, ami minden vétkemet újra és újra és ezredszerre és milliomodszorra is megbocsátja. TÉNYLEG megbocsátja!!! Fel sem fogom igazán… s akkor elszégyellem magam a pillanatokért – percekért, órákért, napokért, hetekért, hónapokért, évekért… –  , amikor rázom a fejem és összecsuklok, mert azt gondolom, nem szeret vagy nem jól szeret az ISTEN… Nevetséges, nem? És mégis, ez van. De… a szép benne, hogy még ez sem baj. Mert Ő szeret. És megbocsátja ezt az együgyű, gyámoltalan hitetlenségemet is. És akkor ismét eláraszt az Ő szerelmének óceánjával… s akkor… akkor béke van. Akkor igazán béke van…

Kocsis Julika

Facebook kommentek



Vélemények:

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

A szerzőről:

kocjuli28 éves református hívő keresztyén vagyok. Egy civil szervezet munkatársaként rendezvényszervezéssel és újságírással foglalkozom. Tanulom az életet, a problémamegoldást, kitartást, a Fentiekben gyökerező, körülményektől független örömöt. Nagyon szeretem a zenét, Isten különleges ajándéka ez a csoda. Úgy gondolom, ebben az életnek nevezett izében a legbonyolultabb s néha legfájdalmasabb, mégis a legszebb, legfontosabb értékeket emberi kapcsolataink jelentik. Egyik fő célom, hogy megtanuljak jól szeretni, s ebben ki más lehetne a tanítómesterem, mint maga a SZERETET. Örülök, hogy itt vagy, olvasol, hogy írhatok Neked – és magamnak.