A meccs embere

A feltámadás kapcsán szeretek jövendölgetni, rémüldözni, diadalmaskodni, lesz majd nagy apokalipszis, még a bőr is leperzselődik rólunk, dögvész, pestis, kolera, árvíz, lávaömlés, földrengés, Notre Dame-égés, vér fog folyni, hullanak a népek, mint a legyek.

Akkor majd megfizetnek szépen a bűnösöknek, én meg jól ki leszek tüntetve, mint az Úr választottja, a hónap dolgozója, a meccs embere, én, az engedelmes óvodás, az illedelmesen kifésült hajú, az ünneplőruhás, a halkszavú, a keményvonalas.

Istennek van egy rossz híre számomra, a feltámadás nem itt van vagy ott van, nem a teológiai könyvekben, nem a homályos jövőben, nem a rettentő holnapban, hanem itt, a húsomban, a csontomban, a repedező kérgű szívemben.

olvasás folytatása

Sírőrzők

Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: „Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.” Pilátus azonban ezt válaszolta: „Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok.” Erre ők elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt.” (Mt 27,62-66)

Van a szőrszálhasogatásnak olyan szintje, amit egyetlen józan elméjű és jóérzésű ember sem tud elviselni. Ilyen például az, amikor Jézus megöletése után (bár Pilátus háromszor jelenti ki, hogy semmi bűnt nem talál benne) a zsidóság főkegyesei újra összegyűlnek Pilátusnál. Miért mondom ezt? Mert ahhoz, hogy ott összegyűljenek, nem tehettek meg egy szombatnapi járóföldnél többet. Azonban ha ezer méter után ettek egy falat kenyeret, sajtot, a számláló nullázódott, és mehettek tovább. Tehát nagyszombaton, nasival felpakolva útnak indulnak a legkegyesebbek, hogy megelőzzenek egy lehetséges összeesküvést.

Nagypénteken még kínosan ügyeltek arra, nehogy bemenjenek Pilátus udvarába, és nehogy tisztátalanná tegyék magukat az ünnepre – most azonban ők kérik a külön kihallgatást. A vád is készen áll: Jézust el fogják lopni a sírból, és azt hazudják, hogy feltámadt. Őriztesd a sírt!

Számomra a nagyszombat üzenete két fókuszban összpontosul. Az egyik fókusz a képmutató vallásosság álláspontja, azoké a farizeusoké és főpapoké, akik hajlandóak törvényt hajlítani (törni azért durva lenne), hogy eljuthassanak Pilátushoz. Ide kapcsolva felvetem a kérdést: vajon vagyok-e elég éber arra, hogy észrevegyem magam törvényhajlítás közben? Amikor a gombhoz varrom a kabátot, és nem tartom érvényesnek Isten igazságát magamra nézve, mikor az éppen kényelmetlen lenne számomra.

A másik fókusz a csendben teljesedik ki. Ezen a napon szorgos hangyákként tevékenykednek a korabeli vallásos aktivisták, hogy cáfolják, aláássák, eltussolják mindazt, ami történt. Mindeközben Isten csendben marad. De jön az este és a hajnal – a feltámadás hajnala…

Rettegő tehetetlenségükben a zsidó elöljárók lepecsételik a sírt, és őröket állítanak mellé. Sokan azóta is úgy tekintik az egyházat, mint akik őrködnek egy halott hagyomány, szokás felett. Azonban az egyház alapját nem az őrök szavatolják, hanem Aki a sírban nyugszik, és várja a nem is olyan távoli feltámadást. Nem sírőrzők vagyunk, hanem bizonyságtévők – akármi történik, végül minden térd meg kell hajoljon a Mindenható előtt.

Akármit tesznek, terveznek, végeznek és pecsételnek le Isten igazsága és a mi megigazulásunk az, hogy Jézus Krisztus bár meghalt, de feltámad halottaiból.

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die
.

(Pilinszky János)

Laskoti Zoltán

A keresztre feszített Isten

Nagypénteki egyperces

Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt:  Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok. A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.

Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: Illést hívja. Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. De a többiek ezt mondták: Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse őt. Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez! (Máté 27,38-54)

A 19. században a kutatók az egyik római domb alatti katakombában találtak rá a valószínűleg egyik legkorábbi Jézus-ábrázolásra. A falfirkán egy szamárfejű keresztre feszített alak áll, mellette pedig egy ember. A görög nyelvű felirat ennyi: Alexamenosz imádja istenét. Mint később kiderült, az ábrázolás lényegében egy gúnyrajz, amelyben a keresztyén hit legellentmondásosabb abszurditása fejeződik ki: egy isten, akit keresztre lehetett feszíteni. Egy olyan korban, amikor az isteneket jóval az emberek fölötti hatalmas lényekként képzelték el, akik villámokat csapva uralkodtak a teremtett világ fölött, egy mezítlábas Názáreti felfeszített alakja bizony igencsak zavarba hozó volt. Milyen isten az, akit egy porfészeknyi tartomány kicsiny zsarnokai elintézhetnek néhány ostorcsapással meg szeggel? Milyen isten az, aki a gúnyolódó tömeg közepette szótlan és tétlen marad? Milyen isten az, aki méltósága elvesztésével, vérző testtel egy fán függ? A válasz egyszerű: szamáristen.

Isten, akit meg lehet verni. Isten, aki a keresztfán függ. Isten, aki emberi természetében meghal. Ma sem hangzik olyan jól ez az egész történet. Megszoktuk, hogy minden olyan egyszerű, hogy igen, Ő értünk meghalt, és milyen jó, hogy nem nekünk kell elszenvedni a halált. De gondoljunk egy pillanatra bele ennek az egész Isten-ember történetnek a mélységébe! Abba a velejéig ható botrányba, hogy a világmindenség Teremtője, Aki által lett minden és Akinek a nevére minden térd meghajol mennyben, földön és föld alatt, kivérezve, teljes elhagyatottságban haldoklik a kor legmegalázóbb kivégzési eszközén.

Christus regnans in crucem… – mondták a régiek. Krisztus a kereszten uralkodik. A gyengesége erősség. Sebei a mi gyógyulásunk. Az Ő vére a mi életünk.

Természetesen ez a mindenkori világ számára egy borzalmas botránykő. Nekünk más elképzeléseink vannak hatalomról, megváltásról, uralkodásról, Istenről… Egy olyan világban, ahol a nagyhangú politikusok uralják a terepet, ahol mindenféle borzalmas féligazságot le lehet nyomni az ember torkán azzal, hogy kellő magabiztossággal állítják azt, a szenvedő Király látványa elfogadhatatlan. Bolondok, akik meghajolnak előtte. Gúny vár rájuk és kitaszítás. Mai alexamenoszok, akik minden reményüket egy fán függő, haldokló istenbe vetik.

Nagypéntek megrázó ellentmondása nem lehet sikertörténet. A földig lehajló pazarló kegyelem nem tud nem megbotránkozást kelteni azokban, akik szemlélik az eseményeket. Csak azok számára lesz életté a kereszt, akik a látszaton túl fel- és beismerik: bizony, Isten Fia volt ez!

Homoki Gyula

A keresztig vezető út

Böjti egypercesek 40.

Fotó: Pinterest

A katonák elvitték őt a palota belsejébe, a helytartóságra, és összehívták az egész csapatot. Felöltöztették bíborba, tövisből font koronát tettek a fejére, és elkezdték köszönteni: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte. Miután kigúnyolták, levették róla a bíborruhát, felöltöztették saját ruhájába, és kivitték, hogy megfeszítsék őt. Kényszerítettek egy arra menő embert, cirénei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye a keresztet. Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, és mirhás bort adtak neki; de ő nem fogadta el. Ekkor keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. Kilenc óra volt, amikor megfeszítették. Felirat is volt a kereszten az ellene emelt vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. (Mk 15,16-26)

Gúny. Tudom, a teljes történet ismeretében mindez valószínűleg a legkevésbé fontos abból, ami aznap történt Urunkkal. Mégis, talán ezzel tudunk a leginkább azonosulni, hiszen ez a jelenség a mindennapjaink része. Ha mi használjuk, szinte fel sem tűnik (nekünk). Azonban rettegünk attól, hogy ily módon bántsanak bennünket. Irtózunk attól, hogy nevetség tárgyává váljunk. Legmélyebb sebeink között hordozzuk az iskolai piszkálódásokat, amikor az osztály rajtunk nevetett. Elönt a szégyen, ha olyan eset jut eszünkbe, amikor szemtől szembe vagy a hátunk mögött csúfoltak bennünket.

Jézust a lehető legaljasabb, és fizikailag is fájó módon alázták meg akkor. Az általa tudatosan vállalt kereszthalál mellett az odáig vezető út jellemez minket a legjobban: akkor is rúgunk még egyet a másikba, amikor már rég padlón van. Akkor is megalázzuk, amikor erre aztán valóban semmi szükség. 

Végül megtörtént: keresztre feszítették.

Keresztre feszítettük.

Kevés és kopottas minden szó e végtelen, érthetetlen szeretet megfogalmazására. Áldjuk Krisztust, hogy már egészében láthatjuk az eseményeket, s tudhatjuk, áldozatának köszönhetően van lehetőség aljas, gyáva életünkből újjászületni.

Kocsis Julika

Jézusi hallgatással

Böjti egypercesek 39.

Korán reggel haladéktalanul határozatot hoztak a főpapok a vénekkel, az írástudókkal és az egész nagytanáccsal együtt. Azután Jézust megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak. Pilátus pedig megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Ő így válaszolt neki: „Te mondod.” A főpapok hevesen vádolták őt. Pilátus ismét megkérdezte tőle: „Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak!” Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, úgyhogy Pilátus nagyon elcsodálkozott. Ünnepenként el szokott bocsátani nekik egy foglyot, akit ők kívántak. Barabbás is fogságban volt azokkal a lázadókkal együtt, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el. A sokaság tehát felmenve Pilátus elé, kérte tőle azt, amit mindig megtett nekik. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Akarjátok, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” – mert tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust a főpapok. A főpapok azonban felbujtották a sokaságot, hogy inkább Barabbás elbocsátását követeljék. Pilátus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: „Mit tegyek akkor azzal, akit a zsidók királyának mondotok?” Azok ismét felkiáltottak: „Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte tőlük: „De mi rosszat tett?” Azok pedig még hangosabban kiáltották: „Feszítsd meg!” Pilátus eleget akart tenni a sokaság kívánságának, és szabadon bocsátotta nekik Barabbást; Jézust pedig miután megostoroztatta, kiszolgáltatta, hogy megfeszítsék. (Márk 15,1-15)

Ünnepelni készülünk. Egyre gyorsabban telnek a napok, s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már itt az a nap, amelyre negyven napon át készítjük lelkünket. De talán sokan vagyunk vele úgy, hogy minden igyekezetünk ellenére voltak napok, amelyekben nem arra adtuk magunkat, amire szerettük volna. Olykor elég egy jelentéktelennek tűnő élethelyzet, és olyan reakciókat vált ki belőlünk, amelyekre magunk sem értjük, hogyan lehettünk képesek… Az üvöltő tömeg lelkülete olykor bennünk is kifejezésre jut egy-egy valakivel szembeni nézeteltérés, vita során. Bennünk is ott van az ítélkezésre, lázadásra való hajlam, s ha nem vagyunk éberek, nagyon könnyen a gonosz eszközeivé válhatunk a beszédünkön keresztül, ahogyan azok az emberek is, akik Jézust ok nélkül vádolták.

„Jézus pedig többé semmit sem válaszolt…” Vagyis később sem. Az összes vádolást, rágalmazást, gúnyolódást, kínzást szavak nélkül tűrte, sőt mikor véghezvitték szörnyű tervüket, és Ő a kereszten szenvedett, elviselhetetlen fájdalmak között, csupán ennyit mondott az emberek megnyilvánulásaira: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”  És valóban, ezek az emberek mind csupán eszközök voltak. De tudniuk kellett, hogy amit tesznek az nem helyes.Mégis, a főpapok hazug állításai alapján hoztak döntést ahelyett, hogy hittek volna annak, amit a saját szemükkel láttak, saját bőrükön tapasztaltak meg Jézussal. Egy hete még ujjongva ünnepelték, ékes szavakkal dicsőítették Őt, mikor bevonult Jeruzsálembe, s most ugyanazok az emberek kiáltják torkuk szakadtából, hogy: feszítsd meg! Mennyire ellentmondásos az egész…

De nem ugyanezt tesszük sokszor mi is? Nem esünk-e olykor mi is a körülményeink vagy épp a minket körülvevő emberek állításainak csapdájába? Gyakran oly jelentéktelen dolgok miatt vagyunk képesek megfeledkezni mindarról, amit Istennel átéltünk. Olyan könnyen elfejtjük azt a sok jót, amit Isten tett velünk, a rengeteg élethelyzetet, amin átsegített, csak mert rossz befolyás alá kerülünk, vagy épp félelmet, dühöt, aggodalmat érzünk.

Oly jó lenne azzal a jézusi hallgatással kezelni a nehéz helyzeteinket, az olyanokat is, amelyekben mi maradunk alul, bízva abban, hogy Isten a maga idejében megdicsőíti majd önmagát a szemünk láttára.

Uram, bocsáss meg lelkem minden lázadásáért, minden apróbb vagy nagyobb háborgásomért, melyek gyakran nem csupán gondolatban, de szavakban is megnyilvánulnak! Bocsáss meg, amikor mások kétkedéseire hallgatok, a Te szelíd, igaz kijelentéseid helyett! Segíts hallgatni, és Rád bízni azt, amit én a szavaimmal csak elrontanék. Segíts napról napra megemlékeznem a Te életemben véghezvitt csodáidról! Hadd legyenek ajkaim Téged dicsőítőek, s ne téged vádolóak! Hadd nyilvánuljon meg a Te Szent Fiad szelíd hallgatással eltűrt áldozatáért érzett hála a mindennapi tetteimben, törekvéseimben! Köszönöm, hogy értem is tűrtél csendben, értem is szenvedtél, Drága Jézusom! Ámen.

Dolenai-Balogh Beáta