Best of Reformáció 4.- Lorántffy Zsuzsanna

“Bizonyságot teszek Isten és az ő szent angyalai előtt, hogy náladnál szebbet, okosabbat és akármi dicséretre méltóbb személyt nem láttam.” (Férje, I. Rákóczi György)

Szeretném leszögezni már az elején, hogy a világnak nagyon nagy szüksége van Margaret Thatcherökre, Jackie Kennedykre, Frida Kahlokra, meg Lorántffy Zsuzsannákra is.

Mondhatnád, hogy ezeknek a neveknek a világon semmi közük egymáshoz, és az utolsó név mérföldekkel kilóg, de elmondom, miben látom a közös pontjukat: nők, akik életük során többször is túlélték saját halálukat, s közben bájos mosollyal az arcukon intettek be az életnek, úgy halva meg, hogy közben kétség nélkül megnyerték a csatát.

olvasás folytatása

Keresztény vagyok egy nagyon nem keresztyén világban

Megállok a zebránál, s látom, hogy a szemközti oldalon áll egy édesapa a kislányával. Megállnak ők is, de valahányszor az emberek mellettük elindulnak, hogy gyorsan, két autó között, átrobogjanak a piroson, a kislány is mindig önkéntelenül elindulna. Nem vagyok álszent: általában én is átszaladok, sőt, néha észre sem veszem, hogy lámpa van, de ilyen helyzetekben azért nem tudok nem megállni. Látom, hogy a kislány elindul, az apuka ilyenkor jobban megszorítja a  kezét, suttog valamit a fülébe, rámutat a jelzőlámpára. Mire a lámpa zöldre vált, már csak mi állunk ott: én az egyik oldalon, ők a másikon. Mindenki rég elsietett, sőt talán már meg is érkezett.

Hát baromi nehéz úgy képviselni valamit, hogy senki sem támogat benne! S még annál is nehezebb ezt mások felé is sugározni úgy, hogy tulajdonképp alig vannak elfogadható érveink. Mert ugyan mit mondhatott az apuka minden alkalommal? Hogy látod, őt is elüthette volna az autó (de nem tette), meg őt is elüthette volna az autó (de már rég megérkezett), meg őt is (de még a leejtett palackját is érkezett felvenni). Mivel győzhet egy apuka ilyenkor?

olvasás folytatása

Hétfő – az én feltámadásom

Volt a nővéremnek egy tanára, aki néha megkopogtatta a fejét az ujjával, hogy vajon talál-e ott valamit, ami jó alapanyag lehet a fizikához. Most velem is ezt játssza az Isten. Elküldött a világ végére, kiszakított mindenből, lassan elzár mindent, de én még mindig nem értem. Ezért csakúgy, mint karácsonykor, most is megajándékozott egy vírussal, hogy fókuszáljak már a lényegre, zárjak már ki mindent, és vegyem észre a mindennapjaimban a húsvétot. Átgondoltam az életem, átgondoltam a folyamatot, és most tisztán látom életem minden megélt feltámadástörténetét, amiken eddig átrobogtam, mert nem úgy történt, ahogy elképzeltem.

olvasás folytatása

A nagy kő

„Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratától? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” Márk 16, 3b-4

A kalapács elhallgatott, a tömeg szétoszlott, a papok megnyugodtak, Pilátus elvégezte feladatát, a harminc ezüstnek senki sem tudja sorsát, a nárduskenet illata elmúlt, a tanítványok ki tudja merre, csak egy megtért százados hangja hallatszik, s az asszonyok mindig feláldozó cselekedete és tenni akarása. S végül maradt a nagy földi pecsét, az igen nagy kő.

olvasás folytatása

Nagyszombati (h)arcok

Tegnap ott ültünk a kereszt tövében. Hallottuk Őt, az utolsó szavait. Ma csend van. Mi már tudjuk, hogy ebben a csendben mi készülődik: a feltámadás, az öröm, a hála. De azok, akik azon a napon ott voltak a kereszt alatt, a kereszt közelében – még nem tudták ezt. Ők a csendet még nem értették.

Ma gondolatfoszlányokat osztunk meg, ezekkel próbálunk az ő helyükbe képzelve magunkat mi is elcsendesedni és átgondolni a felfoghatatlan áldozatot, megérthetetlen szeretetet.