Tehetetlenül Jézus előtt

“Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, odavittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid. Ekkor néhányan az írástudók közül így szóltak magukban: Istenkáromló! Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj? De azért, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – ekkor ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! Ő pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt látta, félelem fogta el őket; és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” Mt 9, 1-8

Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, hogy mi a bátorság, én erre az igeszakaszra mutatnék, és azt felelném: „Ez a bátorság”. Úgy gondolom, hogy amit a béna embert cipelő emberek tettek, az bátorság. Bátrak voltak, nem hátráltak meg a sokaság láttán. Furfangos módon vitték Jézus elé a beteg embert, akit minden bizonnyal nagyon szerettek. Bátrak voltak, mert szembe mertek nézni az akadályokkal, nemcsak a látható, hanem a láthatatlan akadályokkal is. Mert a tömeg csak az egyik akadály; a kételkedés ennél lényegesen nagyobb akadályt jelenthetett. „Vajon ez a híres Jézus tényleg meg tudja gyógyítani?” „Megéri ez a sok fáradtság?” „Mi van akkor, ha mégsem gyógyítja meg?” Feltehetően ilyen és hasonló gondolatokkal kellett megküzdeniük ezeknek az embereknek, ők azonban bátran szembenéztek ezekkel az elbizonytalanító gondolatokkal, bíztak Jézusban.

olvasás folytatása

Még te sem vagy készen

Sokszor teszem fel magamnak, meg Istennek a kérdést, hogy vajon miért nem vagyok még mindig kész? Jön egy-egy nehéz, vért izzadósan formálódós időszak, amiben tapinthatóan érzem, hogy már megint tanulnom kéne valamit, változnom kéne, az Isten figyel, alakít, aztán vár – kínzóan türelmesen és kitartóan vár -, és én küzdök, hogy akkor alakuljak valamerre, amerre Ő szeretné. S amikor véget ér egy ilyen kör, mindig abban reménykedem, hogy talán az már az utolsó. Hogy egyszer kész leszek, és akkor csönd lesz, boldogság és nyugalom. Mintha addig nem jönne el az én időm, amíg ez a formálódás tart, és addig csak várok, teperek, de majd akkor… majd ha kész leszek, akkor majd biztos rájövök, hogy megérte.

olvasás folytatása

Paraklétosz

“A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” Jn 14,26

Mikor fáradtan leültem, hogy összeszedjem csapongó gondolataimat pünkösd ünnepéről, már éreztem, nem vállalkozom könnyű feladatra. Ott volt bennem a nap futása, az elvégzett és hátralévő feladatok, íróasztalom és életem rendetlensége, és mikor mindezek elnyomták bennem azt a hangot, amelyet segítségül hívtam, elment a kedvem az írástól. De még az ünneptől is egy kicsit. Megkérdeztem magam: hogyan jutottam ide? Mikor aludt ki a láng, amit táplálnom kellett volna? Miért hagytam, és miért nem kértem új tüzet az Úrtól? A kérdések könnyebben jöttek, mint a karakterek – és lassan elborítottak. Kedvetlenségemben pedig ismét előjött a vád: nem vagyok alkalmas arra a szolgálatra, amelyen állok.

olvasás folytatása

Felkentjének hatalmat ad

Van néhány dolog, amit fontos észben tartani a karizmákkal kapcsolatban:

A lelki ajándék nem elérni való cél, nem ékszer, nem értékmérő, hanem használatra kapott munkaeszköz. Ha valaki szereti a mindenható Atyát, ott ég a szívében az evangélium tüze, és kész alárendelni magát a Szentlélek vezetésének, szélesre tárul előtte a világ. Lelki tartalmú írásokat olvasgatva senki nem tudja meg, milyen nagy dolgokra rendeltetett, vagy hogy Isten mire képes. Az ajándékok szolgálat közben válnak érzékelhetővé.

Ezek az ajándékok minden esetben kegyelmi ajándékok: annak is, aki felé szolgálnak vele, de főleg annak, akin keresztül Isten elvégzi a feladatokat.

Az ajándékok között nincsen rangbeli különbség. Nem ér többet az, aki látványos, bámulatos dolgokat végez, mint az, aki a háttérben, észrevétlenül munkálkodik. Isten szemében mindössze két kategória van: engedelmesség és engedetlenség.

Szeretet, alárendeltség, odaszánás nélkül a legcsodásabb ajándék is legfeljebb ámulatba ejtő emberi produkció. Isten célja nem a kényeztetés vagy szórakoztatás, hanem a lélekmentés.

„A világ telve van csodákkal és ő maga a legnagyobb csoda.” (Augustinus)

olvasás folytatása

A mindenkori Teréz anyák

Nem tudom, hogy te elszoktad-e képzelni magadban azokat az evangéliumi történeteket, amelyekben Jézus Krisztus betegeket gyógyít. Én szoktam. Mindig forró a levegő. Tömegek gomolyognak. Élő vízre szomjaznak. Megtörtek és szenvednek. Fizikai, lelki vagy mentális betegségeik terhe évek hosszú sora óta nyomja vállaikat. Leprások. Paráznák. Megszállottak. Kitaszítottak. Éhezők. Vakok, sánták. Foglyok. Követők. Ezeknek gyűrűjében pedig ott áll Ő, a gyógyító, a terheket leverő, ördögöket kiűző, tisztító, bűnöket megbocsátó, az örök élet vízét kínáló Krisztus. Sosem messziről szól. Sosem üzenget. Sosem utasítgat, mint valami flegma orvos tenné a hasonlóan nyomorult emberrel. Sosem hibáztat. Sosem vádol, és sosem küld el gyógyulás nélkül. A sosem-ek mögött pedig csak ennyi lehet a magyarázat: mindig irgalom. Nem véletlen, hogy az irgalom kifejezés szinte minden egyes evangéliumi gyógyításról szóló történetben szerepel, mint a mélységben lévő ember egyetlen vágya (pl. Mt 9,27; Mt 15,22; Mk 5,19; Lk 18,29). Jézus pedig megadja nekik, amit kérnek: irgalommal néz rájuk, irgalommal emeli fel őket, irgalommal bocsát meg nekik. Mennybemenetele után – mióta fizikálisan távol van tőlünk – tovább folytatja irgalmas, könyörülő munkáját az övéi által. Ezek közül pedig néhányukban bizony nagy hőfokon ég az irgalom lángja, ők az irgalom, vagy könyörület lelki ajándékát hordozó keresztyének.

olvasás folytatása