Most még nem … de később majd

 „Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” János 13, 7.

Végre elérkezett ez a pillanat is, ami gócként már közel három éve itt van a torkomban és most kiírhatom magamból. Igaz keveset publikálok, de titkon játszom a szavakkal és keresem az értelmüket. Kíváncsi vagyok, egy-egy szónak mi a mélysége, magassága, szélessége, hosszúsága. Lelkipásztorként talán nem is baj, ha az ember ilyen csendes hobbit művel, ami valamiféleképpen „munkája” „megélhetése”, no meg persze a szolgálatainak szerves része.

2017. július 1-én megkaptam a várva várt diplomát, ami nagyon sok emberi fáradsággal, szorgalommal, izgulással és olykor félelemmel is járt. Egy diploma a kézben, ami felszabadít a vizsgák alól, de mindeközben felhatalmaz a lelkipásztori munkák végzésére. A diplomaosztó nagy nap mind a stúdiumokkal végzett, felnőtt diák, de ugyanúgy a család,  legfőképpen a szülők számára. Így volt ez az én esetemben is: jöttek a gratulációk, elismerő kézfogások, vállveregetések, szelfik és valahol titkon én is büszke voltam, hogy valamit letettem az asztalra. Innét kezdve másképp nézek a világra – mondtam magamban – és a világ is másképp nézzen rám. Néha ránézek az oklevelet tartó keményfedelű albumra s eszembe jutnak a hosszú fáradságos éjszakák, eszembe jut, ahogy a folyosón állok s várok, hogy rám kerüljön a sor, izgalmamban csak egy tételre koncentrálok, hátha kihúzom. Egy  diák élete az alma materben többek között erről szól- megfelel, vagy nem felel meg.

olvasás folytatása

Új utak

Elvesztem a mindennapjaim rutinjában. Hogy reggel fel kell kelni, reggelit készíteni, lezuhanyozni, felöltözni, munkába indulni. A dolgozóban feladatokat megoldani, aktívnak, energikusnak lenni, határidőket betartani. Aztán hazajönni, elvégezni a házimunkát, rendet, tisztaságot tartani, állatkákat etetni. Lezuhanyozni, lefeküdni, idejében elaludni. És ezt így, személytelenül, csupa főnévi igenévvel, csinálni…

olvasás folytatása

11 dolog, amit az egyedüllétből tanultam

Előre szólok, hogy valószínűleg én ebben a cikkben most eléggé benne leszek, ezért bocsásd meg szubjektivitásomat. Benne leszek, mint huszonakárhány éve mindig szingli nő, mint az ideje nagy részét egyedül töltő örök csavargó, aki néha több időt tölt odabent a fejében, mint idekint, ahol mindenki más is van.

Az évek előrehaladtával egyre többen, egyre többször néznek rám kikerekedett szemekkel, s kérdezik, hogy miért vagyok egyedül. A válaszomra pedig, hogy így alakult, teszik az újabb örök kérdést, hogy szerinted mi lehet a probléma?”.

S nekem most íme a válaszom, hogy ha engem kérdeztek, szerintem ez miért nem probléma. Mit üzentek nekem az elmúlt évek és az a sok-sok egyedüllét:

olvasás folytatása

Az én levelem Neked

Gyerekkorom óta küzdök az alvászavarral, ami azt jelenti, hogy rengeteg éjjel egy furcsa, felemás állapotban lebegek az alvás és az ébrenlét között. Nagyjából kétperces periódusokra sikerül elszenderednem, ilyenkor beúsznak elém bizonyos álomképek, viszont aztán újra felébredek és ismét a szobám ismert vonalait látom magam előtt. Azért veszélyesek az ilyen pillanatok, mert olyan, mintha egy folyamatos tudatmódosított állapotban léteznék: nehezen lehet megkülönböztetni, hol ér véget az álom és hol kezdődik a valós ébrenlét – meddig tart a fikció, és hol kezdődik a valóság. Így jött az a bizonyos álom is. Azért volt életem egyik legszörnyűbb tapasztalata, mert nem volt története. Akik valamennyire ismernek, tudják, hogy az én életemben mekkora jelentőséggel bír az intuíció, a megérzés, a benyomás, a ki-tudja-hanyadik érzék. Ez az álom most így támadott. Nem tudom, milyen utolsó éber gondolatomból materializálódott a felém hajoló, sötét színű, de mégis színtelen alak. Semmit sem mondott és nem is biztos, hogy fizikailag érzékeltem, amint ott van vagy odahajol. Azt tudtam, hogy egy elképesztő érzés suhan át rajtam, ami sokkal rosszabb a halálfélelemnél. Azt ismerem. Ez nem az volt. Annak a tapinthatóan erős és szilárd érzése volt, hogy ő most itt van a szobában és kitüntetett figyelemmel érdeklődik irántam. Mint annyi alkalommal gyerekkoromban is, mikor az éjszaka egy bizonyos pontjától tudtam, hogy már csak én vagyok ébren és végtelenül egyedül vagyok. Mintha azt jelezte volna felém, hogy igen, jól érzed, itt vagyok, figyelek ám rád. Arra ébredtem, hogy azt ismételgetem:“az én erőm az Ő ereje”, hogy remegek minden porcikámban, facsarni lehet az ágyneműmet a verejtéktől, hogy nem tudom, hogy az álom véget ért-e már, vagy egyáltalán az volt-e, és hogy keresnem kell valakit, aki beszél hozzám.

olvasás folytatása

Ezt hiszem az isteni iránymutatásról

Vasárnap az istentiszteleten arról volt szó, hogy honnan ismerheti fel a keresztyén ember minden kétséget kizáróan az isteni vezetést. Volt szó például a számomra is ismerős „igét kaptam” típusú életvitelről, és arról, hogy milyen könnyen félre tudjuk vezetni saját magunkat, ha a Bibliát horoszkópként használjuk. Mivel a mindennapi hitéletünket nagyban meghatározó kérdés az, hogy hogyan képzeljük és hogyan „használjuk” a Szentlélek irányítását, úgy gondoltam, én is megosztom a saját perspektívámat.

olvasás folytatása