Hétszer is elesek…

Hosszú és nehéz utat kell megtenned. Minden lépésre muszáj figyelni, mert bárhol lehet egy tövis, egy göröngy vagy hirtelen gödör, ami újabb fennakadást okoz az utazásodban. Ahogy már számtalan alkalommal megtörtént, például, amikor annyira szeretted volna átugrani azt a mély kátyút, de elvétetted és belecsúsztál – és persze rendesen beázott a cipőd. Vagy, amikor minden idegszáladdal figyeltél, hogy ne ragadjon a nadrágod szárába a bogáncs, viszont egy kósza, elkalandozó gondolatod miatt máris hozzád tapadtak a nyavalyások. És arra emlékszel-e, amikor a melletted sétafikálóval annyira elcseverésztetek, hogy nem láttad az előtted kiálló követ az úton? Máris hasra estél, sajgott a tenyered, vérzett a térded, és neked valamiért déjà vu érzésed volt. Ne szégyelld bevallani, elárulom mindegyik felsorolt példa megesett már velem is…

olvasás folytatása

Isten hazahoz

„Isten hazahozza az elhagyottakat,
kihozza a foglyokat boldog életre…”
Zsoltárok 68,7/a

Ahogy a híreket nézem a neten vagy az emberekkel beszélgetek az utcán, úgy tűnik, hogy az egész világ mozgásban van. Naponta bemondják a rádióban, hogy épp hány menekült érkezett a magyar határra, és naponta hallok olyanokról, akik elmentek a falunkból külföldön keresni munkát.

Mozog a világ… Mindenki elvágyik otthonról. Kárpátaljáról főleg Csehországba mennek az emberek. A csehek leginkább Angliában keresnek munkát. Az angolok pedig Amerikába és Ausztráliába költöznek… Tehát nemcsak itt nálunk indultak el világgá az emberek, hanem mindenünnen mennek.

olvasás folytatása

Szülinaposan

Kedves TeSók!

Ha figyelmesek voltatok tegnap a fészbukon, akkor láthattátok, hogy valami készül, mert valakik készülnek. Egy közösen megbeszélt pillanatban a TeSó blog szerkesztőségének tagjai átállították a profilképüket és a borítóképüket, hogy mindkettőn legyen valami TeSós. Ezzel is készültünk a mai napra, szeretett blogunk születésnapjára, amely 2014 óta kicsit a mi születésnapunk  is.

2014. február 17-én indult ugyanis ez a blog és ekkor születtek szerkesztővé azok, akik egészen a mai napig éltetik, viszik előre a blogot, fáradtságot, időt, energiát és sok alkalommal anyagiakat sem kímélve. Leírva rövidnek tűnik ez a három év, fiatalnak, tapasztalatlannak is érezzük magunk sokszor, csak kísérletezünk magunkkal és az írással, programszervezéssel. Mégis, annyi minden fért bele ebbe az időbe. A legjavára nem is számítottunk, nem készültünk fel. Mikor elindultunk, reméltük, hogy jönni fognak majd írásaink és tudunk majd valamit adni azoknak, akik olvasnak minket. Arra viszont nem is számítottunk, hogy többszáz íráson keresztül ennyire megáld minket Isten Veletek, olvasóink. Köszönjük azt, hogy velünk vagytok, hozzászóltok a témákhoz, segítetek nekünk „alkotásban maradni” az ötleteitekkel. 2014-ben reméltük, hogy kapunk egy kis elismerést a szolgálatunkért, de nem számítottunk a Kárpátaljai Református Egyházkerület Komjáthy-díjára és a számos anyaországi elismerésre, amik elértek bennünket. Mikor elindítottuk adventi és böjti sorozatainkat, reméltük, hogy olvasni fogjátok, de arra nem számítottunk, hogy nekünk is hatalmas segítséget jelent majd a sorozatok elkészítése és nyomon követése az ünnepre való készülődésben.

Mi ma azt ünnepeljük, hogy ezen a napon visszatekinthetünk ezekre a váratlan áldásokra. Hiszen írásaink, hozzászólásaitok, programjaink nem csupán annak jelzései, hogy itt működik egy szervezet, aktív a szerkesztőség, hanem arról is beszélnek, hogy valaki – egy csupa nagybetűs VALAKI – működteti, viszi előre ezt az ügyet. És a mai napig elcsodálkozunk azon, hogy minket is felhasznál abban, hogy valamit megmutasson önmagából a világban. Hihetetlen élmény Jézus bloggerének lenni – nem is gondoltuk, hogy Neki szüksége van ilyenre, míg el nem kezdtünk írni. Mégis milyen jó, hogy így kellünk neki. Hála érte.

S annyi mindenért lehetünk még hálásak neki: eseményekért, amelyek mögöttünk vannak és amelyek előttünk, amelyekről még nem is tudunk. Legyen ma az első és az utolsó szó a háláé, segítsen a szavak megtalálásában a zsoltáros imádsága: „Dicsőség legyen az Úrnak örökké! Örüljön alkotásainak az Úr! Tekintetétől reszket a föld, érintésétől füstölögnek a hegyek.  Éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek.  Legyen kedves előtte fohászkodásom! Én örvendezem az Úr előtt.” (Zsolt 104,31-34)

Kedves Olvasónk! Ha kicsit több, részletesebb visszatekintésre is kíváncsi vagy, ugorj át a mi szülinapi ajándékunkra, a TeSó-s idővonalra. Jó böngészést, áldott napot! 🙂

Ha jobban megnézed…

Valamiért bennünk él a vágy, hogy tökéletes társat szeretnénk magunknak, de legalábbis elvárásainknak megfelelőt. Ez a kapcsolatok többségénél a kezdetekben még működik is a bennünk lévő nagy adag hormonális érzelmi töltet miatt, amit szerelemnek hívunk, és ami ‒ megtapasztalásom szerint ‒ csodálatos, ha az Isten által nekünk szánt valaki iránt érezzük azt.

Viszont sokan azok közül, akik már jó pár évet éltek egymás mellett azt mondják, hogy ez idővel megváltozik, mert megismered a másik valódi énjét, elmúlik a rózsaszín köd és meglátod a párod idegesítő tulajdonságait, helytelen szokásait. S aztán csak az marad, hogy panaszkodsz rá, elviselsz neki dolgokat, de alapvetően már nem tekintesz rá olyan különleges, értékes, szerelmet gerjesztő emberként, mint a kezdetekben. Mi több: vannak, akik egyenesen megvetik, megutálják azt az embert, akiben valaha a másik felüket látták…

olvasás folytatása

Tükör által homályosan

„Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak, hogy éhínség támadt az országban. Ezért elment a júdeai Betlehemből egy férfi, hogy jövevényként lakjék Móáb mezején. Vele volt a felesége és két fia… De meghalt Elimelek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával… De meghaltak ők is mind a ketten, Mahlón és Kiljón is, úgyhogy az asszony ottmaradt két fia és férje nélkül.” (Ruth 1,1-5)

Mintha George R.R. Martin írta volna a történetet: halál halál hátán. A veszteségek és a körülmények borzalmasak: pusztító éhínség, ennek következtében a menekülés az éhhalál elől, futás a kenyér után. De csakhamar kiderül: a halál elől menekülő család, mégis a halál markaiban köt ki. Nem is csodálkozhatunk az özvegyen maradt Naomi keserűségén: egész személyiségét, önmeghatározását áthatják a történtek, még nevet is cserél – Márának hívatja magát, ami annyit tesz: keserűség.

olvasás folytatása