Böjti ige-percek 23.

Kedves TeSó, kérlek, ma különös odafigyeléssel olvasd végig az egész olvasmányt (4Móz 16), hogy jobban ráláthass a teljes képre, és mindarra, amit az Ige üzen neked a mai napon. Mielőtt hozzáfogsz, borulj az Úr lábai elé, és imádságban kérd az Ő segítségét a mai igeszakasz megértéséhez.

Olvasmány: 4Móz 16

Nagyító alá: Ekkor hívatta Mózes Dátánt és Abirámot, Eliáb fiait. De azok ezt mondták: Nem megyünk! Nem elég, hogy elhoztál bennünket a tejjel és mézzel folyó földről, hogy megölj bennünket a pusztában, hanem még zsarnokoskodni is akarsz rajtunk?! Éppen nem tejjel és mézzel folyó földre hoztál bennünket, és nem adtál nekünk sem mezőt, sem szőlőt örökségül. Vajon ki akarod szúrni ezeknek az embereknek a szemét?! Nem megyünk! Ekkor nagy haragra gerjedt Mózes, és ezt mondta az ÚRnak: Ne tekints áldozatukra! Nem vettem el tőlük még egy szamarat sem, és egyikükkel sem tettem rosszat. Kórahnak pedig azt mondta Mózes: Holnap légy az ÚR színe előtt csoportoddal együtt, te, ők és Áron. 4Móz 16,12-16

Kérlek, hogy amikor leírtad a tanulmányozandó igeszakaszunkat, húzd alá jól láthatóan az összes NEM szót ebben a részben! Látni fogod, milyen sokszor mondunk ellent az Úrnak, mennyi minden van a szívünkben, amivel ellenkezünk Vele! A következő kérdések segíteni fognak abban, hogy elmélyülj ebben a részben:

  • Pontosan kik között zajlott a konfliktus és hány ember vett ebben részt a kezdetekkor?
  • Melyik törzsből (vagy törzsekből) valók kezdtek lázadozni Mózes és Áron ellen?
  • Mi volt ennek a zúgolódásnak az oka?
  • Milyen módszert választott arra Mózes, hogy megmutatkozzon, kit választott ki az Úr a nép vezetésére?
  • Hogyan próbálta Mózes rendezni a konfliktust először, és hogyan reagáltak erre a zúgolódó csoport vezetői?
  • Amikor te magad nézeteltérésbe kerülsz valakivel (vagy valakikkel), hogyan tudod nyilvánosságra hozni, hogy az Úr szavának engedelmeskedve élsz? Milyen módszereket szoktál alkalmazni az ehhez hasonló összetűzések rendezésére, és hogyan szokott ez sikerülni az életedben?

Közel egy hónapja tart a pusztai vándorlásunk. Abban egyet érthetünk, hogy Mózes idejében sem, és ma sem könnyű a sivatagi életmód. Talán Kárpátaljára különösen is igaz, hogy folyamatosan nehéz körülmények közé szorultak az emberek. A nyomorúság, a fizikai vagy lelki terheltség, esetleg némi irigység nagyon könnyen indít el konfliktusokat az egyébként békében élő emberek között is. Mózesnek elég gyakran kellett szembesülnie az összetűzésekkel – néha Isten ellen, néha az emberi vezetők ellen lázadt a nép. Nem azért, mert nem szerették őket, vagy nem voltak hálásak… Előfordul, hogy néha csak bal lábbal kelünk, és a társunkon csattan az ostor. Persze lehetséges, hogy a szívünk mélyén lakó irigység hozza ki belőlünk az ellenségeskedést. Ezért nem az a legfőbb kérdés, hogy MIÉRT lázadnak ellenünk vagy MIÉRT lázadunk mi mások ellen! Sokkal inkább kérdés, hogyan tudjuk megoldani a helyzetet, és kinek az érdekeit védjük ilyenkor!

Mózes módszere az, hogy Isten elé viszi a problémát. Csak ezután próbálja meg négyszemközt (hatszemközt) megbeszélni az ügyet, végül az egész gyülekezet előtt tesz bizonyságot az igazságról. Akik pedig mindvégig kitartanak az ellenségeskedés oldalán, azokat bizony szörnyű véggel sújtja az Úr, mert „elevenen kerülnek a pokolra” (4Móz 16,33).

Kérjük Atyánkat, hogy vegye el tőlünk az ellenségeskedés lelkét, és vezessen minket a helyes úton! Keressük és áldjuk Őt a mai napon is! Imádkozzunk együtt a zsoltárossal:

Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek? Ha gonoszok jőnek ellenem, hogy testemet egyék: szorongatóim és elleneim – ők botlanak meg és hullanak el. Ha tábor fog körül, nem fél szívem; habár had támad reám, mégis ő benne bízom én. Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem. Most is felül emeli fejemet ellenségeimen, a kik körültem vannak, és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak. Halld meg, Uram, hangomat – hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem! Helyetted mondja a szívem: Az én orczámat keressétek! A te orczádat keresem, oh Uram! Ne rejtsd el orczádat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene! Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem. Taníts meg engem a te útadra, oh Uram! Vezérelj engem egyenes ösvényen, az én üldözőim miatt. Ne adj át engem szorongatóim kivánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek. Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat. Ámen! (Zsolt 27)

Böjti ige-percek 22.

Add, hogy a szívemmel lássak, add nekem látásodat,
Uram, hogy lássak, Uram, hogy lássak!
Kérlek, nyisd meg most szemem, egy pillantást hadd vessek a mennybe,
Hogy valóban lássalak, miközben énekeljük: szent vagy!” Ámen.

Olvasd el: Jób 38

Nagyító alá: Ki ásott csatornát a felhőszakadásnak, és utat a mennydörgő viharfelhőnek, hogy esőt adjon a lakatlan földre, az ember nem lakta pusztára, hogy bőven megitassa a puszta sivatagot, és zöldellő növényzetet sarjasszon? Jób 38,25-27

Keress képeket az interneten, amelyekkel illusztrálni tudnád ezt az igeverset teljes egészében, vagy az egyes szakaszait külön-külön! Írd ki azokat a kulcsszavakat, amelyeket érdemes lehet megjeleníteni, majd készíts egy képsorozatot!

Ha értesz hozzá, az egyes igeszakaszokat rá is helyezheted a képekre.

Mi az, ami először eszedbe jut a képek láttán?

Keress szavakat, kifejezéseket, amelyekkel ki tudod fejezni az a benyomást, amit a képek keltenek benned! Írd össze őket!

Ha ezzel megvagy, vedd elő a Bibliádat és lapozz velem!

1Móz1,26–28 – Mi volt Isten terve az emberrel?

1Móz1,27 – Milyen Isten? Mit örökített át az emberbe a maga tulajdonságai közül?

1Móz 2,4–7 – Mi az a két dolog, amit a föld kapott a víz, a pára által?

1Móz3,17 – Az eredeti elhívással szemben milyen hatással lett az ember a földre? Mi változott meg a teremtésben a bűn miatt?

Írj le öt dolgot, ami az átkozottá vált földön szép maradt!

Amikor Noé megtölti a bárkát, csak állatokat visz be. Növényeket vajon miért nem?

1Móz 19,24–25 – Hogyan érted azt, hogy „sőt a föld növényzetét is”?

Zsolt 104,13 – Hogyan tekint Isten a teremtett világra?

Jer 10,13 – Mihez/kihez tudnád hasonlítani Istent az itt leírtakat olvasva?

Mi az, amit az olvasottak alapján el tudsz mondani…

… a teremtett világról: ___­___

… Istenről:  ______

… a magad feladatáról: ______

Napi kihívás: keress szépségeket a természetben! Valahányszor rábukkansz egyre, mondj pár szót Istennek – ne legyen az szépen kerekített imádság, mindössze egy-egy fésületlen élménymegosztás!

Színpompás virágok a puszta sivatagban…

A racionalista azt mondja erre: szép, de minek? Mi értelme elpocsékolni a vizet a pusztára? Ezeket a virágokat úgysem látja senki. Semmi haszon nincs belőlük.

Milyen tékozló Isten szeretete! Ő nem haszonelvűen munkálkodik, egyszerűen csak számolatlanul hinti szét maga körül a gyönyörűséget. Nem vár érte elismerést, dicséretet, rajongást. Dekorál, mert szereti a szépet. Nézz csak szét a természetben, és meglátod: nincs két egyforma virág, két ugyanolyan falevél, még csak a hópelyhek is különbözőek.

Az ember nem ilyen. Nincs ideje szép tevékenységekre, mert azok csak időrablók, az idő pedig pénz. Elvágja azokat a kapcsolati szálakat, amelyek „nem vezetnek sehová”. Elhanyagolja azokat a dolgokat, amikben nem kap elismerést. Ha teheti, egy kaptafára dolgozik, mert azzal energiát spórol. Sablonokba szorítja a körülötte lévő embereket, tárgyakat, történéseket, így első ránézésre tudja, mire számíthat.

Amiből nincs haszon, az fölösleges.

A hasznos élet jó élet. Jó, mert tiszta lelkiismeretet ad.

Jó, csak sokszor örömtelen…

Meg kellene tanulni pocsékolni.

Kilépni néha a racionalitásból, és csak élni, élni, nem törődve a fontos dolgokkal.

Leülni egy hangyaboly mellé, nézni a rohangáló apróságokat, és megkérdezni magamtól: hova rohanok én mindig?

Belefeledkezni egy pillangó táncába, és (ha épp senki nem lát) kipróbálni, hogy milyen is végigszaladni egy virágzó réten.

Rajzolni egy képet, amit nem lát majd senki.

Éneket írni, elénekelni, aztán elfelejteni.

Összerakni egy csendéletet a mosatlan edényekből, aztán felmosogatni.

Nem fényképezni, nem dokumentálni, nem valami maradandót alkotni. Csak egy egyszeri, megismételhetetlen szépet.

Mert ezek az élmények nem múlnak el nyomtalanul. Ott maradnak a lelkemben, fényt és virágillatot hagyva maguk után. Aztán egyszer csak – ki tudja, hogyan és miért – elkezdik átszínezni a hétköznapok szürkeségeit.

Meg kell tanulnom pocsékolni a szépséget!

Böjti ige-percek 21.

Egyszerűen arra biztatlak, hogy gondolj Jézusra. Ő azt ígérte, hogy aki keres, az találni is fog, és aki zörget, annak megnyittatik. Kezdj el keresni és zörgetni! Keresni: újat Belőle és Tőle. Zörgetni: látásért, útmutatásért, válaszokért, kérdésekért.

Olvasmány: Jób 39

Nagyító alá: Ki bocsátotta szabadon a vadszamarat, ki oldozta el a zebra kötelét? A pusztát rendeltem otthonává, lakóhelyévé a szikes földet. Kineveti a városi sokadalmat, nem hallja a hajcsár kiáltozását. A hegyeken keres legelőt, fölkutat mindenféle zöld növényt. Jób 39, 5-8

Mielőtt a kijelölt versekre koncentrálnánk, egy kis előzetes. Jób könyve és története ismert. Már 35 fejezet óta szenved a porban. Már-már zúgolódik, a szakadék szélén áll, hite fogyóban. Egyetlen vágya, hogy végre szemtől szembe Isten elmondja szenvedése okát. És Ő meg is teszi: a 38. résztől kezdve Isten kitör. Ám furcsa módon nem Jób kérdéseire felel, hanem a teremtett világ törvényeit mutatja be neki, és itt – a 39. fejezetben – a vadállatokról beszél.

  • Miért kezd el Isten a teremtésről, a világról, az Ő művéről beszélni egy szenvedő embernek?
  • Miért lehet a természet válasz a szenvedés mindenkori kérdéseire?
  • Milyen állatokról olvasunk a 39. fejezetben? Mi jellemzi őket?
  • Milyen érzést keltenek benned Isten kérdőszavai: „Tudod-e..?”, „Megfigyelted-e..?”, „Megszámoltad-e..?”, „Te adsz-e..?”, „A te értelmed műve..?”, „A te parancsodra..?”
  • Hogy érzed magad, ha a világmindenség hatalmas méreteire gondolsz, vagy kicsiny világunk összetettségére? Mit mond el ez Istenről, és mit mond el rólad?
  • Mit tudunk meg a vadszamárról az 5-8. versekben? Mire utalhatnak a „kineveti a városi sokadalmat”, vagy a „hegyeken keres legelőt” jellemzések?
  • Mi végre mutatja be Isten ezt az állatot az embernek: ami a pusztában él, messze mindentől és mindenkitől, aminek több kilométert is meg kell tennie, hogy táplálékhoz jusson?
  • A zoológusok szerint az itt szereplő állat (Asinus hermippus) annyira vad, hogy az embernek sosem sikerült megszelídítenie. Van-e ennek köze a pusztához és a szikes földhöz? Mi a kapcsolat a puszta, a szikes föld és a vadság között?
  • Érezted-e már magad megszelídíthetetlennek éppen a puszta miatt? A hosszan tartó pusztáink, a gyakori vagy sokáig tartó izoláció valóban megvadíthatja az embert? Mire mondja Isten az ember kapcsán, hogy nem jó a teremtés elbeszélésében (1Móz 2,18)?

Két dologra biztatlak ma!

  1. Figyeld meg az állatokat! – Isten élő példái ezek. Gyönyörködj bennük: összetettségükön, szabadságukon, bonyolult viselkedésükön, jellemző tulajdonságaikon. A teremtett világ Istenre mutat. Adj hálát értük – dicsőítsd Istent!
  2. Törj ki a pusztádból kicsit! Hívj fel valakit, ülj le valakivel beszélgetni, szólíts meg valakit! Ne várd, hogy a sivár puszta tűnjön el körülötted, tűnj el te onnan!

Vannak állatok, amelyek bírják a pusztát. Isten így teremtette őket – pont oda. Na, az ember nem ilyen. Természetes lakóhelye nem a sivatag, jóllehet hosszú-hosszú évek alatt ehhez is hozzá lehet szokni. A sivár, szikkadt vadság az embereket is vaddá teszi – nem hiába az első évezred iszlám követői is a pusztai törzsek voltak, és sikerült is végigölni magukat az akkori fél világon. Nem minden puszta jó. Tartósan nem maradhat benne életben az ember. Víztelen. Száraz. Túl ritkák az oázisok. Sokféleképpen sivatagosodhatunk el: szociálisan, amikor a 38 éve beteggel együtt csak ezt tudjuk szajkózni újra meg újra, hogy „Nincs emberem!”. Érzelmileg: amikor már semmi sem hat meg, se könny, se sírás, se heves szomorúság vagy öröm – csak a sívó homok… A puszta nem tűnik el csak úgy magától. Legalábbis nem szokott. Nem várhatod, hogy egyszer csak a homok elkezd futni a lábad alatt, s te hipp-hopp máris tóparton vagy virágos rétekkel. A pusztában el kell indulni: lépésről lépésre kell haladni – kifelé onnan. Mert ha nem, megvan a veszélye, hogy ott maradsz, kiszáradsz végleg és meghalsz. Kérd Istent, hogy mutassa az utat – Ő nagyon jó pusztai navigátor!

Böjti ige-percek 20.

Olvasmány: Zsolt 107

Tanulmány: „…Vannak, akik bolyongtak a pusztában, úttalan utakon, nem találtak lakott várost. Éheztek is, szomjaztak is, elcsüggedt a lelkük. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kimentette őket szorult helyzetükből. A helyes útra vezette őket, hogy lakott városba jussanak…Vannak, akik sötétségben ültek, a halál árnyékában, nyomorultan vasra verve, mert engedetlenek voltak Isten parancsával szemben, megvetették a Felséges döntését. Ezért szenvedéssel törte meg szívüket, elbuktak, nem volt segítőjük. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket szorult helyzetükből. Kihozta őket a sötétségből, a halál árnyékából, köteleiket pedig letépte. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért, mert betörte az érckapukat, és leverte a vaszárakat. Zsolt 107,4-16

Próbáld elképzelni Isten népét, amint ott bolyonganak a pusztában. Milyen most az ő lelkük?

Figyeld meg, milyen körülmények között kiált Izráel népe Istenhez!

Téged milyen eszközökkel tud vezetni az Isten?

Érezted-e már, hogy szükséged van arra, hogy isten kimentsen valahonnan?

Számodra mit jelent a hálaadás? Mi az, amiért könnyen adsz hálát?

Hogyan lehet hálát adni a szorult helyzetekért?

Téged mi kötöz meg, mi az, ami nem enged közel az Istenhez?

Milyen most a te pusztád?

Lassan 20 napja vagy a pusztában. És lehet, hogy hatalmas csodákat éltél meg az Úrral, de az is előfordulhat, hogy nem történt semmi, s úgy érzed, napok, hetek, sőt talán évek óta bolyongsz egy úttalan úton.  Talán magányos vagy, és megfáradtál abban, hogy várd Isten szabadítását. Lehet, hogy bizalmatlan is vagy már egy kicsit, mert úgy érzed, már rég itt lenne az ideje annak, hogy történjen végre valami.

Pedig folyamatosan történik. Ebben a bolyongásban is, ami céltalan és fárasztó. Ebben a csüggedt állapotodban is ott az isten lelke, aki őriz, vezet és gondot visel. Ő erősít, és ő készít ezekben a nehéz, elviselhetetlen pillanatokban is. Ő az, aki lassan lerombolja a bizalmatlanságod, a szenvedésed és fájdalmad érckapuit. A kérdés már csak az, hogy hagyod-e, hogy megtegye. Vagy maradsz még egy kicsit, és keresed a saját emberi megoldásaidat. Izráel népe sem tudta megoldani. Te meg én nem tudjuk. De Isten hatalmas kegyelme, hogy Ő lehajol, századszor, sőt ezredszer is, és megszabadít és megoldja.

Arra kérlek, hogy beszélgess ma sokat Vele. De ne kérj, ne panaszkodj, ne kérdezz. Ma csak gondold át, hogy miért lehetsz hálás igazán, őszintén, szívből. És ezt mondd el. Meglátod, meglepő dolgok történhetnek, amikor rájössz, hogy semmid sincs, amit ne kaptál volna.

Böjti ige-percek 19.

Biblianyitó imádság: Uram, te ismered a gondolataimat, a bűneimet és a gyengeségeimet, és tudod, milyen nagy szükségem van arra, hogy szólj hozzám. Add, hogy a Bibliámmal együtt a szívem is ki tudjam nyitni előtted, hogy a szavaid gyógyíthassanak, vigasztalhassanak, bátoríthassanak és taníthassanak.

Olvasd el: Jób 1

Nagyító alá: „Még ez beszélt, amikor megérkezett a másik, és így szólt: Fiaid és leányaid lakomáztak, és borozgattak elsőszülött testvérük házában. De hirtelen nagy szél támadt a puszta felől, megrendítette a ház négy sarkát, az rászakadt a fiatalokra, és meghaltak. Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked. Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!” Jób 1, 16-21

Jób története talán a Biblia legrégebbi tanítása. Nem ismerjük biztosan a könyv íróját, és egész pontosan időben sem tudjuk elhelyezni a történteket – valamikor Ábrahám idejében játszódhat – de annyi bizonyos a Biblia tanítása szerint, hogy Jób valóságos személy volt, és története az keresztyén hit egyik legtöbbet vitatott kérdését hozza elénk: miért engedi Isten, hogy gyermekei szenvedjenek?

Olvasd el Jób könyvének 1. részét, és gondolkodj el az alábbi kérdéseken!

A fejezet elején egy mennyei kép tárul elénk: ott van Isten, a Föld irányítója és igazgatója, előtte pedig megjelennek az istenfiak, és velük együtt a Sátán is. Milyen kapcsolatról árulkodik Isten és a Sátán között az itt lezajló beszélgetés?

A Sátán a történet szerint arról érvel a Teremtőnek, hogy az ember csak addig istenfélő és feddhetetlen, ameddig azt tapasztalja, hogy az Úr cserébe megáldja munkáját és életét. Amint azonban valami tragédia éri, vagy úgy érzi, hogy imái sorra nem kerülnek meghallgatásra, elveszti a bizalmát a Mindenhatóban és hátat fordít neki. Miért hibás, ha így gondolkodunk az Úrról?

Isten végül megengedi a Sátánnak, hogy Jób minden ingóságát, összes hozzátartozóját elpusztítsa. Mi jó származhat ebből a sok szenvedésből Isten szempontjából? Mi a célja Jób viszontagságainak?

És vajon mi a célja a mi életünk tragédiáinak? Isten üzenni próbál nekünk általa, vagy büntetni akar, esetleg Jóbhoz hasonlóan próbára tenni a hitünket?

Ma nem a csendes, mozdulatlan pusztában vagyunk, hanem abban, ahol vihar dúl, ami csak pusztulást, hiányt és fájdalmat hagy maga mögött. Jób csupán néhány óra leforgása alatt elvesztette mindenét. A marhákat és a szamarakat a sébaiak, a tevéket a káldeusok vitték el, a juhokat pedig a tűzvész pusztította el. A legnagyobb gyilkos mégis a puszta volt… A puszta felől érkezett az a szélvihar, amely megölte mind a tíz gyermekét. De Jób ezek közül senkit nem okol a veszteségekért: sem a szolgákat, amiért nem őrizték éberebben az állatokat, sem a pusztai időjárást. Minden másodlagos ok lényegtelen. Az Úr volt az, aki adott, és az Úr volt az, aki elvett.

Gyászol, de közben tudja, hogy meztelenül, üres kézzel érkezett ebbe a világba, így mindene, amije csak volt, Isten nagylelkű ajándéka volt. Ha most kevesebbje van, mint néhány órával ezelőtt, még akkor is többje van, mint amivel a világra jött, és többje, mint amit magával vihetne a túlvilágra.

Az Úr adta… Legyen ma ez a „mantránk”. Amit az Úr ad, az ajándék – vagyis nem érdemeljük meg. Ezért értelmetlen büszkének lennünk, ha valamiből több vagy jobb jutott nekünk, mint valaki másnak. Viszont könnyebb visszaadnunk neki értékeinkből, ha tudjuk, hogy mindenünk Tőle származik, mert az Úr adta…

Áldott legyen az Úr neve.