Mire megyünk Istennel? – Így láttuk mi Philip Yancey-t

Ritkán történik meg, hogy Beregszász, ennél szűkebben véve pedig a beregszászi református közösség vendégül láthat egy világhírű írót. Nem is csoda tehát, hogy október 10-én zsúfolásig megtelt a beregszászi főiskola Átriuma: közel ötszázan voltak kíváncsiak Philip Yancey, amerikai keresztény író előadására. Blogunk kis csapatát ráadásul az a megtiszteltetés érte, hogy megszervezhettük a közönségtalálkozóval egybekötött alkalmat, és egy rövid időre vendégül láthattuk, személyesen megismerhettük sokunk példaképét.

olvasás folytatása

Vöröstehen

Ez a törvény rendelkezése, amelyet megparancsolt az Úr: Mondd meg Izráel fiainak, hogy vigyenek neked egy hibátlan vörös tehenet, amelynek nincs semmiféle fogyatékossága, és még nem volt rajta iga. (4Móz 19,2)

Mit tanulhatunk egy tehéntől, amely szerencsétlenségére vörösnek született? Úgy gondolom, nagyon is sokat.

Főleg azért, mert ebben a fejezetben a látszattal ellentétben nem csupán egy szarvasmarháról van szó, amelyet rendeltetésszerűen kellett elpusztítani, hogy aztán minden rendű és rangú tisztátalanságokból tisztuljanak a nép tagjai a maradványai által. A részletes felsorolások és utasítások mögött két téma húzódik, a tisztaság és tisztátalanság kérdésköre.

Ahogy olvassuk a törvények végrehajtási utasításait, észrevehetjük, milyen nehéz tisztának maradni és milyen egyszerűen, észrevétlenül lesz tisztátalan az ember. Ez Isten népének évezredes tapasztalata: könnyű beszennyeződni, eltérni az isteni útmutatástól, elég csak annyit tenni, hogy nem figyelünk. Esetleg úgy figyelünk, ahogy a posztmodern ember figyel: megosztott figyelemmel, egyszerre több dolgot szem előtt tartva. Lankad az éberség, így könnyebben beengedjük, normalizáljuk és eltűrjük a tisztátalanságokat, amelyek körülvesznek minket.

olvasás folytatása

“Hiszek hitetlenül Istenben…”

Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság.

Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy talán az Úr majd megérti szavak nélkül is. Olvas majd a visszafojtott érzésekben, és majd megteszi a szokásos csodáit. Mosom kezeimet, mondván: én valóban elengedtem a gyeplőt, rábíztam. S ha nem jön a csoda, legalább egyedül Őt okolhatom. Ezt is tudom előre.

Rábíztam – milyen elegáns módja ez az önáltatásnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, egy percig sem hiszem el igazán, amit a csöndekkel remélek. Inkább csak várom, hogy beteljesedjen, amit már előre elrendeltem magamban. Pedig nem szeretném, hogy így legyen. Megfeszült elszántsággal akarom hinni, hogy igenis jobban szeret, mint én magamat. Vagy, ahogy hiszem, hogy szerethet. Hinni, hogy igenis sokkal jobbat tervez számomra annál, mint amire szerintem érdemes vagyok. Még a kegyelemmel együttvéve is. Mert sohse volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.

Igazából nincs valódi hitem. Csak hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Igazából azt sem tudom, hogy hogyan kell. Tényleg csak a szándék van meg.

Nemrég egy barátom világított rá: az a baj, hogy csak a két szememmel próbálok látni, elképzelni, hinni. Pedig az még mind-mind az én személyes percepcióm. Abban a két szemben még mindig én vagyok. Az én látásom, nem pedig a hitem. Szükség lenne felnyitni azt a bizonyos harmadik szemet is, hogy végre tényleg beengedjek mást is a saját gondolataimon kívül.

Kéne egy kicsit néha Mengyelejevet játszani, nem csak mindig Adyt. Belekalkulálni a rendszerbe olyan dolgokat is, amiket még elképzelni sem tudunk. Odatenni a rubrikát, és várni, hogy majd valaki megtölti tartalommal. De ahhoz, hogy ez igazi hit tudjon lenni, bizony nekem kell odatenni azt a kis kockát.

Ha teljesen elengedek mindent, az nem hit. Az pont, hogy a teljes reménytelenség. A hit, az valami aktív cselekedet. Ahhoz, hogy valami élő hitté váljon, nekem kell megtennem az első lépést: odatennem a rubrikát; előkészítenem a földem az esőhöz; feltenni a kérdést, amire várom a választ.

S ha végképp nem tudom, mit is kéne tennem, mert annyira megholt már, hogy nem találom a hűlt helyét sem, akkor oda kell lépnem elé, és őszintén elrebegni az imát:
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg”.

Sárközi Andrea

Nacionalizmus és az Isten álma

Szinte egyik napról a másikra váltunk ellenséggé. Pedig senkinek sem ártottunk. Éltünk, tanultunk, beszéltünk – magyarul – úgy, hogy senkit sem bántottunk, senkit sem akartunk megsérteni, senkitől sem akartunk elszakadni. Egyszerűen csak azt a viszonylagosan békés létet kívántuk tovább élvezni, amiben eddig is részünk volt. Csakhogy mostanában felkapott dolog lett ez a nemzetek közötti rivalizálás és felbőszült büszkeséggel egymásra rontás. Vastapssal fogadják a kihúzott mellű hazafiakat szerte a világban, akik újkori forradalmárokként, etnikai felsőbbrendűségük teljes tudatában hangoztatják szólamukat úgy, hogy önmaguk értékét a mások ellenében határozzák meg. A sárdobálás megkezdődik, a zászlók háborújában eldördülnek az első lövések, a gyermekkorunkból pedig oly jól ismert mechanizmussal fellebbeznek a modern kori globális óvónénikhez: úgy kezdődött, hogy visszaütött.

A nemzet, haza, szülőföld, anyanyelv, történelem, hagyományok, a múlt hőseinek arcképcsarnoka pedig mind-mind így süllyed le a kiüresedett szlogenek szintjére. Nekünk nincs is mit felmutatni, így régmúlt korok tollaival ékeskedünk: sziccsel, kozákokkal, sevcsenkókkal, millenniumi királyságokkal, honfoglalással stb. A patriotizmus nagyon törékeny erény. Merthogy az egészséges hazaszeretet, a jóleső nemzeti büszkeség egy-egy fenyegetettség vagy félelem (mindegy, hogy valós vagy valótlan) hatására könnyen átváltozik valami gyűlöletesen démoni történetté, amelyben mi vagyunk az áldozatok, az igazságszolgáltatásra váró szenvedők, ők pedig az agresszorok, az örök rossz fiúk, akiknek feltett szándékuk, hogy elpusztítsanak minket. A történet pedig egyre csak dagad, növekszik, tágul a szélrózsa minden irányába, megfertőzve hitet, szerelmet, családokat, kapcsolatokat. A végén pedig már eltűnik az ember, a barát, a szomszéd, mert ez az ördögi történet számunkra az ellenség ruhájába öltöztette át a másikat. Az ilyenfajta mesék pedig sok könnyel, megszámlálhatatlan emberéletet követelő csatákkal, gázkamrákkal, gulágokkal és miegyébbel zárulnak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a hazaszeretet egy becsülendő dolog. Népünk himnuszát zengeni felemelő érzés. Őseink által ránk hagyott dallamokat dúdolni nagyszerű foglalatosság. Ugyanazt és ugyanúgy táncolni, miképpen évszázadokkal ezelőtt tették atyáink és anyáink, pedig jóleső tapasztalás. De C.S. Lewis kérdését magunknak is fel kell tennünk: „egészségesen vagy betegesen szeretjük-e hazánkat”? Mert a szeretetnek ez a fajtája bizony gyorsan – igen, egyik napról a másikra – képes átfordulni valami teljesen másba, amelyet a gőg, a harag, a düh és nem éppen a jófajta büszkeség táplál, s amely odáig vezet, hogy kihúzott hátunk és az egekig emelt orrunk képtelenné tesz bennünket arra, hogy a másikra magunkhoz hasonló emberekként tekintsünk.

Ha hihetünk Krisztusnak, akkor az Isten országába egy szoros kapun át kell belépnünk. Ott, annál a kapunál le kell tennünk nemzeti felsőbbrendűség-érzetünket. Ott kell hagynunk rasszista viccelődéseinket. Le kell, vegyük magunkról trézubbal telerakott viselőnket, vagy éppen bocskais ünneplőnket. Ki kell lépnünk a magunk és mások által írt gonosz történetből, amelyben mi vagyunk meg ők vannak, jók és rosszak, üldözők és üldözöttek, ártatlanok és elkövetők. Ha pedig már végbevittük ezt a korántsem egyszerű tehermentesítést, úgy tovább kell haladnunk egy ugyanilyen keskeny úton. Ahol nincs már többé sem zsidó, sem görög, sem arab, sem európai, sem ukrán, sem magyar, hanem egy minden nacionalista berögződést megkérdőjelező közösség, akik mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3,28). Ez az Isten álma, amely az emberi engedetlenség miatt összezavart bábeli határokat a Lélek kitöltésével újraegyesítette. Ez az Isten álma, amelybe hitünk szerint megérkezünk majd, ahol „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből” együtt örvendezünk majd az Ő színe előtt: kokárdák, kitűzők, színek nélkül (Jel 7,9). Ez az Isten álma, mely már itt elkezdődhet…

Homoki Gyula

Párbeszédképes keresztyénség – Philip Yancey olvasása közben

Gyakran eszembe jutnak a különféle ifjúsági táborokban szerzett élmények közül azok, amelyekben a fiatalok értetlen tekintettel jöttek oda hozzánk, vezetőkhöz, és életük nehéz kérdéseivel bombáztak minket. Bűn-e a házasság előtti szex? Haragszik-e Isten, ha elmegyek diszkóba? Lefeküdtünk a párommal: akkor én már sohasem állhatok meg emelt fővel az Úr előtt? Elbuktam a keresztyénségben: vajon visszafogad még Isten? Az esetek többségében csak egyetlen választ vártak: igent vagy nemet. Csak semmi középút, az olyan feleletekkel pedig, melyekben nem tettünk határozott pontot a mondat végére, nehezen tudtak mit kezdeni.

olvasás folytatása