Hogyan fejlesszem az imaéletem

„Ezért tehát, attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén.” (Kol 1,9).

Az imádság hatalmas kiváltság számunkra, hisz lehetővé teszi, hogy Istennel, Teremtőnkkel és Megváltónkkal kommunikáljunk. Amennyire csodálatos ez a lehetőség, néha annyira természetesnek és magától értetődőnek is vesszük. Persze Isten akar kommunikálni velünk, teremtettjeivel, akikre már így is annyi időt és figyelmet szentelt. Isten tehát keresi a lehetőséget, hogy beszéljen velünk, nekünk viszont időnként valamiért nehezünkre eshet imádkozni. Sőt, ez elég gyakran meg is történik. Lehet, hogy épp nem találunk rá időt, vagy akár az is lehet, hogy egyszerűen cikinek érezzük ugyanazokat a dolgokat kérni Istentől nap mint nap. Nincs semmi új, amit mondani tudnánk neki. Elképzelhető, hogy annyira zavarnak a saját bűneink, hogy már imádkozni sem hagynak. Lehet, hogy azt sem tudjuk, hogyan imádkozzunk, mit mondjunk, mit kérjünk Tőle. Ez gyakran olyankor fordul elő, amikor azokért imádkozunk, akiket személyesen nem ismerünk (mint például a fenti igeszakaszban Pál és a kolosséiak esetében).

Néhány dolgot ilyenkor jó figyelembe vennünk.

olvasás folytatása

Üzenet a mókuskerékből

Alig ért véget a vizsgaidőszak (volt másfél szabad estéd), s elkezdődött az új félév, kettőt pislogsz, és már megint egy beadandó felett görnyedsz.

Most zártál le egy projektet, alig kezdted el élvezni, hogy a határidő nem szorítja a nyakad, máris kitűztek egy újabbat, ami baljósan a fejed fölött lebeg.

Végre sikerült rendet rakni a szekrény régen lomtalanításra váró polcán, összehajtogatva csinos oszlopokba rendezni a ruhát, de pár sietős – megint elaludtál – reggel után újra a káosz királynőjének érzed magad, ha álmosan kinyitod a gardróbot.

Olyan jó lenne lezárni egy-egy teendőt, majd kellően kipihenve akkor látni neki az újabbnak, ha kedvünk van hozzá. Olyan jó lenne szépen, rendben tartani a dolgainkat, nem felhalmozni a feladatokat, mindent megcsinálni idejében. Nem elkésni a munkahelyről/óráról/találkozóról, nem lavírozni kétségbeesetten a többfrontos csatában: egyik kézzel sms-t írni anyámnak, hogy 20 perccel később érek oda az ebédre, másik kezemben a listát szorongatva azon agyalni, mit is felejtettem ki a bevásárlásból…

Hogyan kell ezt mindet jól csinálni? Lehet, hogy vannak emberek, akiknek 48 órás egy napjuk, vagy fele ennyi a teendőjük? Hogyan érkeznek gyereket nevelni, edzésre járni, takarítani, bevásárolni, barátokkal kávézni, kialudni magukat? Én vagyok az egyetlen, aki hiába tervez, összekuszálódnak a teendői? Az enyémek egymásra torlódnak, saját életre kelnek, átrendeződnek, s ha valamit sikerül befejeznem, máris a következő feladatban ülök nyakig. Utána jön a túlkompenzálás – mielőtt megint túlhajtom magam, igazán megérdemlek egy kis lazítást. Csakhogy az órákon át tartó zombiüzemmódú telefonképernyő-bambulás végül jobban fáraszt, és több időmet elveszi, mintha elmentem volna kocogni… Minél több a feladat, annál több a „mert jár nekem a pihenés”. Ami persze végül olyasvalami, ami se nem pihentet, se nem hasznos. Az idő egyre kevesebb, a feladatok viszont nem. Kész is az ördögi kör: teendők, halogatás, még több teendő, bűntudat, szorongás.

Hogyan lehet ebben a kuszaságban felszínen maradni?

Az első dolog, amit el kellett fogadjak, hogy szükségem van a töltődésre, de az időgyilkos képernyőbambulásra annál kevésbé. Nem tölt fel, csak elhiteti: olyan, mintha áram nélküli aljzathoz csatlakoztatnád a telefont. Elveszi az időm, attól, hogy koncentrálni tudjak a belső hangra, attól, hogy imádkozzak, és Istent hívjam erőmül. Attól, hogy igazán odafigyeljek a szeretteimre, hogy rendesen elbeszélgessek egy barátommal, és attól is, hogy idejében elvégezzem a feladataim, amiket elterveztem.

Veszélyes a szándék. Középen megmaradni a legnehezebb, végletekbe esni jóval közelebb áll az emberi természethez. Milyen közhelyesen hangzik, hogy ember tervez Isten végez. Mégis úgy tűnik, tervezni kell, hogy ne üresjáratban teljenek a napok. Egyet viszont nem szabad: a terveket kőbe vésett törvényszerűségekként kezelni. Van úgy, hogy Isten másképp gondolja, s tovább jutok, ha kevesebbet valósítok meg a saját eltervezett dolgaim közül.

A legfontosabb viszont, amit a feladatokkal, teendőkkel kapcsolatos szorongásról tanultam: az élet nem elvégzett feladatok és pihenés váltakozása. Általában az élet folyamatos feladathalmaz, kusza, átfedett területekkel, sokszor tisztázatlan határokkal. Ezek között kell valahogy életben maradni, boldognak lenni. Megtanulni kikapcsolni, feltöltődni, felfelé figyelni.

„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Fil. 4,6)

 Sokszor idézem fel ezt az igét, amikor elborítja minden zsigeremet az érzés, hogy képtelen vagyok megküzdeni ennyi feladattal, s kudarcot vallok majd. Ilyenkor az egész élet egy nagy, megugorhatatlan akadálynak, egy összegabalyodott feladathalmaznak tűnik, ami elborít, megfojt. Úgy érzem, nem szűnik meg sosem, nem érek a végére. Elhatalmasodik az érzés, hogy sosem tudok már igazán pihenni, kikapcsolódni, mindig újabb és újabb feladat árnyékolja le az erőm. Aztán a viszonylag stresszmentes időszakokban újra és újra felismerem, hogy a teendők maguk jelentik az életet. Jó hasznosnak lenni, jó tenni, jó mozogni, pezsegni, menni, emberekkel találkozni, emberek által változni, változtatni, hatni. Azaz öröm mindez, boldogság. Összetett és néha nehezen megszerzett boldogság, olyan édesség, ami nincs kellemetlen, sokszor nehezen bontható csomagolás nélkül.

Egyre inkább látom úgy, hogy nem lehet a stresszt úgy kihúzni az életből, mint egy oda nem illő gazt. Annyira körbefonja a mindennapokat, beleeszi magát a zsigereinkbe, hogy csak azt tanulhatjuk meg, hogyan engedjünk minél kevesebb teret neki. Erre léteznek nagyon hasznos praktikák, amik működnek. Nincsenek viszont mindenkire érvényes, kész receptek, tuti módszerek. Minél többet gondolkodom erről, annál több a kérdésem, amire nem találom a választ. Még. Egyet viszont biztosan tudok: Isten nem szeretné, ha aggódva, szorongva forgolódnám álomba magam esténként. Hozzá mindig mehetek megnyugvásért.

Kiss Julianna

Igazság, köret nélkül

„Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké. Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított. Tanítványai közül sokan, amikor ezt hallották, így szóltak: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” (Jn 6,54-60)

olvasás folytatása

Te mennyire ismered a saját testedet?

Mindenekelőtt szeretném megköszönni az izgalmas kérdésfelvetéseiteket. Azt is, hogy írtok sokan, sokféle csatornán, és bátran mertek véleményt formálni is, és méginkább hálás vagyok azért, hogy megtiszteltek a bizalmatokkal. Cserébe ígérem, hogy a lehető legtöbb alázattal állok majd minden témához, illetve hála Istennek nagyon sok olyan szakember is megkeresett az elmúlt időszakban, akik kiegészítik majd az én hiányosságaimat a kérdések tekintetében. Szóval jók vagytok, csak így tovább! Itt vess fel témákat továbbra is!

Ahogy korábban utaltam rá, a test mindenféle kérdéseivel foglalkozunk első körben:

test, testkép, külső önértékelés, barátkozás a Szentlélek templomával.

olvasás folytatása

Isten abszolút ízléstelensége

 „Ezért sír a szívem Móábért, mint a fuvola; sír a szívem Kír Heresz lakóiért, mint a fuvola. Mert elveszett mindene, amit szerzett… De majd jóra fordítom Móáb sorsát az utolsó időben – így szól az Úr.” Jeremiás 48,36-47

Számomra igazán megdöbbentő volt felfedezni, hogy Isten sírásra fakad egy pogány népért. Miért foglalkozik Isten, Izráel Istene, Júda Istene egy pogány nemzettel? Miért ejtene könnyet egy olyan országért, amely gúnyolódással fordult kiválasztottjai felé? Bárhogy is nézzük, tényként áll előttünk, hogy itt egy olyan Istennel van dolgunk, akit érdekel az „istentelen” móábiták sorsa, aki ugyanazzal a pedagógiai célzatú ítélettel sújtja őket, mint az övéit, de ugyanazt az ígéretet is adja számukra, mint Izráel számára.

olvasás folytatása