Amikor meghalt a remény

Ismeritek azt az érzést, amikor már a remény is meghalt? Mégis a szívünk mélyén várunk valami csodára, mert hisszük, hogy megtart minket az Úr… Ebben vagyok most. A vergődés. Az érzelmek és az ésszerű döntések összecsapása. Álmatlan éjszakák és még rosszabb nappalok. A végén tudni fogom, mi volt ezzel az Úr terve a személyes életemben – de most egyáltalán nem értem. Csak abba tudok kapaszkodni, hogy Istennél semmi nincs véletlenül.

olvasás folytatása

Örökké most

Vannak ezek a hosszúra nyúlt pillanatok az életben. Azok a percek, amelyek váratlanul érnek, amelyekkel legtöbbször nem is számolsz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy benne vagy, és keserédes ízzel meg is éled őket, mert tudod: kettőt pislogsz és már csak múltnak számolhatók be. Ilyen az, amikor az aranyősz kellős közepébe csöppensz egymagad, pont jóra vált a zenelejátszód is, és abba a néhány akkordnyi időbe évmilliók sűrűsödnek, mert egyszerűen csak minden a helyén van. Ilyen az is, amikor a tengerparton ülsz a fehér homokban egy üveg sörrel a kezedben (csak hogy férfiasabbnak tűnjék az összkép), és egyre csak hallgatod a tenger hullámzását, a sirályok rikácsolását, a szél kellemes csiklandozását, távolban gyermekek játékát a habokkal, majd azt veszed észre, hogy az egész kép egyszer csak sötétebbé válik, furcsa és megmagyarázhatatlanul lélegzetelállító színek tűnnek fel a horizonton, majd eszmélsz: már a következő előadáson ülsz. Ilyen az is, amikor a sétád kellős közepén ér az eső, bőrig ázol másodpercek alatt, de „egyeafeneazegészet” röhögsz magadon, és jókedvűen folytatod utad. Na meg az is, amikor nyári estéken az ablakban csüngsz gyermek módjára s bámulod a tomboló vihart, játékosan újra és újra összerezzensz a mennydörgés hallatán, és élvezed a lég egyre hűvösödő, friss illatát. Vagy, amikor visszalépsz az utadon, csak hogy azt az illatfoszlányt még tovább érezhesd, hogy örökre emlékeidbe tudd vésni, hogy ha legközelebb eléd tévedne, már barátként köszönthesd. Nem is beszélve azokról a percekről, mikor hahotázva, vörös fejjel egyetlen gondolatod már csak az lehet, vajon a következő, vagy az azutáni pillanatban pukkansz-e szét a nevetéstől. Hajnalig tartó beszélgetések, csillaghullás-nézés háton fekve, felemelő együtt zenélgetés, a percek, mikor el akarsz altatni egy kisgyereket, de ő csak egyre mosolyog rád, és még folytathatnám…

olvasás folytatása

Csak az az egy!

Mi, emberek rögeszmés jószágai vagyunk az Istennek. Mindig van valami EGY, az a bogarunkká válik és akkor megszűnik minden más. Persze ez így zavaros. Próbálom közelebb hozni.

Nyilván párkapcsolati példával. Beszélgetek egy barátnőmmel. Nagy siker érte, én hót’ irigy vagyok, meg elképesztően büszke rá, de ő nem boldog. Sőt, kifejezetten bánatos. Nem értem, hogy miért: jól van, kellemes szobában kávézunk, minden rendben: most érte egy kitüntetés, egy szuper meglepetés, szóval minden összejött most az életében, ami örömre adhatna okot. S akkor kibukkan: a barátja még csak nem is gratulált… Ledöbbenek. Mindenki rajong érte, elhalmozza dicséretekkel, önmagában a siker is óriási dolog, de azért, mert szegény srác még nem érkezett írni neki, ő most padlón van.

Milliónyi öröm között komolyan kiválasztod azt az egy kis keserű falatocskát, és csak arra koncentrálsz? Hát nem hiszem el!

olvasás folytatása

Harc a madarakkal

„Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal.” (2Kor 2,1)

Sokáig kedvember voltam. Még most is néha előtör ez a borzalmas szörnyeteg, de hálával mondom: már hamar vissza tudom parancsolni a ketrecébe. Egy-egy napomat apró kis semmiségek tönkre tudták tenni: egy elejtett szó, egy rossz tekintet, egy teljesen ártalmatlanul elhangzó mondat. Azután pedig, mintha ezekkel az apró szögecskékkel átlyukasztottak volna egy gátat bennem, semmi nem tudta már megállítani azt a vízözönt, ami magamra és a környezetemre zuhant. El sem tudom képzelni, hány meg hány alkalommal lehettek áldozatai drága barátaim ennek a kedélyszörnynek. Nos, ez van akkor, amikor hagyod, hogy az érzéseid domináljanak és vezessenek.

olvasás folytatása